Az elmúlt szűk egy évben attól zengett a sajtó, hogy Brie Larson a Marvel-moziverzum első igazi női főhőseként kampányolt a Hollywoodban és különösen az amerikai filmkritikusok között fennálló, fehér férfi többség ellen, így törvényszerű volt, hogy meg fogja kapni az idei első Marvel mozi a kellő odafigyelést, függetlenül attól, hogy az adott közönség éppen aratni vagy bukni szeretné látni a filmet. Női főszereplő, társrendező, társforgatókönyvíró, zeneszerző ide vagy oda, a Marvel Kapitány társadalmi jelentősége eltörpül a Fekete Párduc vagy a Wonder Woman mellett, azonban attól azért nem kell félni, hogy a Disney elfelejtette volna, hogyan kell korrekt Marvel Cinematic Universe (MCU) filmet készíteni.
A Captain Marvel alapjaiban egy már megszokott eredettörténet. 1995-ben járunk, két idegen faj, a kree-k és az alakváltó skrullok háborúja kellős közepén. Egy félresikerült hadművelet során utóbbiak tudomására jut, hogy Vers (Brie Larson) olyan ismeret birtokában van, amely segíthet a háború lezárásában, így egy rövid intermezzo után a Földön kötünk ki, ahol a skrullok elől menekülve próbálja a nő kibogozni a szálakat. A mozi elején kissé zavart, hogy lement úgy egy 20-25 perces akciószekvencia, hogy magáról a főszereplőről egy mondatnyi érdemi információ sem derült ki, de aztán a Marvel filmek szintjén nem annyira szokványos történetmesélést igazolta a karakter jellege – hogy miként, azt nem fogom elspoilerezni, de aki látta az előzeteseket, vagy amúgy ismeri a figurát, azt nem fogja nagy meglepetésként érni. Van pár eleme a mozinak, amely időben előre utal olyan eseményekre, szereplőkre, amelyeket már A galaxis őrzőiben vagy Bosszúállókban már láthattunk, viszont úgy nagy egészében megmarad a Marvel Kapitány a saját filmjének, nem képezi annyira a moziverzum fő sodrának szerves részét, mint egy Polgárháború, de egy eredettörténetnél rendben is van ez így. Olvastam több véleményt, hogy a karakter minimális ismerete mellett nem szolgál a film semmi érdemi többlettel, ezt nem tudom megítélni, de így, hogy nekem vázlatosan sem volt meg a hős, nem volt hiányérzetem.
Maga a sztori kifejezetten tisztességes. Nem fogunk állva tapsolni a világmegváltó plottwisteken, nem is lesz túl emlékezetes, azonban kellően csavaros és pörgős ahhoz, hogy a célnak megfeleljen. A nagyjából két órás játékidejével nem tartozik a hosszabb MCU filmek közé, de cserébe remek a tempója, egy pillanatra sem untam, nem vártam a végét, és még a harcjelenetek sem voltak elhúzva. Ez utóbbi annak is köszönhető, hogy a Marvel Kapitány A tél katonájához hasonlóan egy kémfilm/filmnoir – megfűszerezve persze az univerzumban kötelező sci-fi és vígjáték elemekkel -, így az akció a sorozat több darabjához képest a háttérbe szorul. Ez egyébként nem is nagy gond, mert amikor előkerül, akkor nem nyújt semmit, ami ujjongásra adna okot, legfeljebb a korrekt jelzővel illethető. A mozi első fele szinte teljesen mentes a humortól, és ez akkor fog igazán feltűnni, amikor a második órába csöppenve elkezdi a Captain Marvel agresszívan az arcunkba tolni a poénokat. Ennek egy része az ezerszer látott „lejött az űrlény a Földre, nem tudja, hogyan kell használni a dolgokat haha” sémára épül, amin nem egyszerű 2019-ben már őszintén nevetni. A jobb viccek nagy része Fury-hoz (az ijesztően megfiatalított Samuel L. Jackson) és egy Goose nevű macskához kötődnek, ezeken a jeleneteken azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mosolyogtam jókat. Ha pedig már 1995-ben járunk, akkor nem tudta az írópáros kihagyni, hogy rúgjon egy párat az aktuális Windows-ba, ami szintén tud szórakoztató lenni.
A Marvel Kapitánnyal behozott a Disney Larson mellett olyan A-listás színészeket az MCU-ba, mint Annette Benning, Jude Law, vagy a lassan minden második hollywoodi szuperprodukcióban a főgonosz szerepét megszerző Ben Mandelsohn, mégis, amikor Samuel L. Jackson a vásznon van, akkor nem kérdés, hogy ki viszi el a showt. Hiába egy Captain Marvel eredetsztori a film, üdvözölendő, hogy komoly szerepet kap az is, hogy hogyan vált Fury és a S.H.I.E.L.D. azzá, amit az idősíkon későbbi részekben megismerhettünk. Maga a hősnő karaktere nekem alapvetően szimpatikus volt, azonban a szereplő legnagyobb vonzereje Brie Larson, miatta lesz kedvelhető a figura – bár egy ilyen alakítás egy Oscar-díjas színésznőnek ujjgyakorlat -, maguk az írok sokat nem tettek azért, hogy közelebb hozzák hozzánk a karaktert. Hiába mondják azt más szereplők, hogy Marvel Kapitány nem csak fizikailag, de lelkileg is a legerősebb nő, akivel valaha találkoztak, az ilyen megoldások a minőségi karakterépítéstől igencsak messze esnek, nem sok olyan esemény történik, amely azt az érzést kelti a nézőben, hogy a hőst szeretnie kellene. Larson nem is tűnik annak a fajta született akciósztárnak, mint a hasonló felépítésű és stílusú színésznők közül mondjuk Emily Blunt A holnap határában, Gal Gadot a Wonder Womanből, vagy akár Scarlett Johansson Fekete Özvegyként, de mint írtam a film viszonylag kevés harcjelenete miatt ez nem is akkora gond. Ami viszont az, az már MCU filmeknél lassan megszokott módon az ellenlábas, aki amellett, hogy egy nulla motivációval rendelkező, kidolgozatlan és jellegtelen karakter, még csak arra sem képes, hogy bármiféle kihívást jelentsen Marvel Kapitány számára. Ez egyébként így elsőre a hamarosan érkező Bosszúállók: Végjáték kapcsán is kérdéseket vet fel, messze a hősnő a legjobban felpumpált figura a csapatban, miután a teljes ereje birtokába jutott nem volt a film alatt olyan jelenet, amelyről az érződött volna, hogy veszélynek lenne a nő kitéve.
MCU film ez is, szóval azt talán meg sem kell említenem, hogy remekül néz ki a nagyvásznon. Igazi látványorgiát az űrben és az idegen bolygókon, űrhajókon játszódó jelenetek nyújtanak, a fegyverek és a helyszínek úgy festenek, mintha egyenesen a Mass Effect játékok világából csöppentek volna elénk. A skrullok maszkírozása lett kissé átlagos, úgy néznek ki, mintha Spocknak és a Brightból Joel Edgertonnak lennének a közös gyermekei, de összességében rendben van a dolog. A Földön zajló részek is jól hozzák a díszletekkel, autókkal meg rendőri egyenruhákkal a ’90-es évek Amerikájának hangulatát. Ha pedig már a „nineties” szóba került, a Thor: Ragnarökben bármilyen epikus is volt az Immigrant Song, azért Nirvana slágert, vagy a TLC Waterfallját hallani egy Marvel filmben egészen az eszünkbe juttatja A galaxis őrzői legjobb pillanatait. Erre egyébként nagy szüksége is van a mozinak, mert a Pinar Toprak által komponált zene nem különösebben tűnik ki a tömegből, még a főcímet sem mondanám emlékezetesnek.
Nincs a Marvel Kapitány az MCU filmek abszolút élmezőnyében, és minden bizonnyal nem is ez lesz a stúdió következő filmje, amely bizakodva pályázhat az év legjobb filmjéért járó Oscar-díjra, mégis pont ugyanolyan humoros, látványos, szórakoztató, fantáziátlan és felejthető, mint a moziverzum darabjainak a döntő többsége. Ha szereted a Marvel filmeket, akkor ne hagyjanak elbátortalanítani a mozit Larson megnyilvánulásai miatt érő ellenkampányok, mert ezt is szeretni fogod, ha pedig eddig egyik sem jött be… Nos, talán nem mondok meglepőt azzal, hogy nem a Marvel Kapitánnyal fog ez a trend megváltozni.
