Szösszenetek a filmek világából

Kultúrsarok

H-O-L-D, ez azt jelenti, hogy érdektelen - The Stand

The Stand (2020-2021, rendezők: Josh Boone, Bridget Savage Cole, Danielle Krudy, Chris Fischer, Vincenzo Natali, Tucker Gates)

2021. február 23. - Szakál Zsombor

Egy amerikai katonai bázison elszabadul a Gikszer Kapitány néven becézett vírus, amely súlyos megfázásszerű tünetek mellett a maga 99,9 százalékos fertőzési arányával napok alatt elpusztítja a Föld élőlényeinek közel egészét. Ez a felütése Stephen King egyik legmonumentálisabb és legelismertebb regényének, az 1978-as Végítéletnek. Talán nem kell ahhoz az univerzum valamennyi összefüggését tisztán látni, hogy megértsük, hogy a CBS amerikai kereskedelmi televízió miért pont a koronavírus időszakát látta az elérkezettnek arra, hogy sorozatot gyártson a kultikus sztoriból. A remek szereposztást követően nagyon vártam a szériát, amely aktualizálja a cselekményt, bátran mer hozzányúlni az alapanyaghoz, sőt kerekít neki egy új epilógust is, mégis sajnálatos módon az összképet tekintve a The Stand nem lett több egy középszerű és könnyen felejthető adaptációnál.

Bő egy éve olvastam - és nagyon szerettem is - King regényét, így nehezen tudnék attól elvonatkoztatni, hogy egy feldolgozással állunk szemben. Emiatt nem is kívánom elkerülni az összehasonlítgatásokat, de megteszek mindent annak érdekében, hogy a beszámoló teljesen spoilermentes és annak a számára is informatív legyen, aki nem ismeri az alapul fekvő irodalmat.

1_10.png

Végítélet egy 1200 oldalas eposz arról, hogy hogyan helyezi múltidőbe a vírus a Föld közel teljes lakosságát, hogyan szerveződik újra a társadalom, és hogyan csap össze a bibliai jó és gonosz egy mindent eldöntő ütközetben. A történeti eleji katasztrófát követően a vírusra immunis emberiség két részre szakad: az egyik fele Abigail anyát (Whoopi Goldberg) követi Boulderben annak érdekében, hogy évtizedek, évszázadok munkájával újjáépítse és újra felvirágoztassa az alkotóelemeire hullott társadalmat, miközben a többiek Randall Flagg (Alexander Skarsgard) védőszárnya alatt tömörülnek a bűn és kilátástalanság városában, New Vegasban. Míg előbbi kifejezetten egy prófétaszerű karakter, aki Isten tanait közvetíti, az erkölcs, moralitás megtestesítője és hírnöke, addig Flagg maga a Sátán, megkísértve, tévútra csalva és egymás ellen fordítva a maréknyi megmaradt emberiséget.

Kingtől nem idegen a bibliai tematika, elég csak az egyik legszeretettebb művére a Halálsoronra gondolni, azonban talán a Végítéletben jelenik meg a kérdéskör a leghangsúlyosabban, amelyre erősen támaszkodik a sorozat forgatókönyve is. Visszatérő motívum a jó és a gonosz összeütközése, a teremtés, a megkísértés és megbocsátás, a hit ereje és természetesen a harag napja, a végítélet. A kereszténység témájához pedig elválaszthatatlanul kapcsolódik a történet másik központi gondolata, az emberi akarat szabadsága. A sorozat hirdeti, hogy még ha a úgy is tűnik, hogy meredeken lefelé vezet a karakterek útja a lejtőn, akkor is meg lehet találni a visszautat. De ugyanígy senkit sem lehet abban sem meggátolni, hogy győzzön rajta a gyengeség, és a helytelen döntést hozza meg. Utóbbihoz pedig szükségszerűen hozzátartozik, hogy a nem létezhet döntési szabadság anélkül, hogy azoknak következményeivel is szembe kelljen nézni. Az eredeti befejezést pedig a sorozat - King forgatókönyve alapján - kiegészítette egy záró, kilencedik fejezettel, amelynek a központi témája a bűnbeesés, ezzel szép keretbe foglalva Gikszer Kapitány történetét.

3_8.png

A széria több helyen is változtat az alapul fekvő regényen. A legszembetűnőbb, hogy a westernes, Mad Max-es szettingből átkerült a sorozat a jelenkorba. Ugyan ezáltal kiveszett a sztoriból a könyvre jellemző, a sivársága ellenére egészen magával ragadó atmoszféra - bár a Szárnyas fejvadászt és az 1984-et idéző New Vegas nem fest rosszul -, de valahol egy érthető döntés, a jelenlegi helyzetben ez a valósághű ábrázolás sokaknak talán még testközelibbnek hathat. A környezet mellett a sztorit is megváltoztatták a készítők olyan irányba, hogy a forgatókönyv a koronavírus alatt felerősödött értékeket helyezi előtérbe, mint a társadalmi összefogás, a szolidaritás és a közös fellépésnek a kiemelt fontossága. A regény első harmadának egy jelentős részét tette ki az a szál, amely az amerikai kormány felelősségét vizsgálta a járvány tagadásával, a sajtóorgánumok elhallgattatásával és a kellő védelmi intézkedések megtételének a hiányával kapcsolatban. Ezeknek a kérdéseknek a kibontását örömmel fogadtam volna, de nem nehéz megindokolni, hogy miért hagytak ki a készítők egy olyan témát, amelynek lehetnek napjainkban erősen megosztó fennhangjai.

A történetvezetés linearitásával is szakított a sorozat. A könyv első harmadát kitevő pusztítás szinte teljesen hiányzik a szériából, legfeljebb a cselekmény során egy-egy szereplő sorsfordító helyzetében kapunk visszapillantást a korábban lezajlott eseményekbe. Az első négy-öt részre hatványozottan jellemző az idősíkok között folyamatosan ugráló történetmesélés. Ez engem különösebben nem zavart, de nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a sztori ismeretének a hiányában nemcsak, hogy nehezen követhető, de sokkal kevésbé hatásos is ez a megoldás. Amely viszont szerencsére megmaradt az a helyenként teljesen váratlan és kegyetlen brutalitás, valamint a komor hangulatot oldó popkulturális utalások - utóbbiak persze a mai kor produktumaira való kikacsintásokkal.

A fentiek alapján a The Stand egy kimondottan jó alkotásnak tűnhet. Ahol azonban sajnos elbukik a történet, azok a karakterek. Nem is igazán az a probléma, hogy tönkretette volna a széria a szeretett (vagy éppen megvetett) szereplőket, hanem hogy kidolgozatlanul hagyta, és így érdektelenné tette őket a számunkra. Ez nagyrészt magának a történetvezetésnek tudható be. A forgatókönyv nagyon erősen cselekményorientált, amelynek köszönhetően nem marad idő a karakterek hosszas felvezetésére, az egymáshoz való viszonyuk feltérképezésére vagy a Bizottság működésének a kifejtésére, amelynek eredményeként ami a képernyőre került végül az lelketlen karakterek tömkelege. Akik legjobban megsínylették ezt a tendenciát az Nick (Henry Zaga kiváló alakításában), Larry Underwood és Nadine Cross duója (Jovan Adepoo, illetve Amber Heard), valamint a könyv talán igazi főszereplője, Stu (James Marsden).

3_7.png

Érdekes döntés, hogy amíg a regény egyértelműen protagonista szemléletű volt, és a Boulder Szabad Övezet Bizottsága - azon belül is Stu és Fran (Odessa Young) a sorozatba nullához konvergáló kémiával megvalósított kapcsolata - állt a középpontban, addig a széria főszereplője a tragikus Harold Lauder (Owen Teague egészen remek alakításában). Az első néhány epizódban nem annyira tetszett, amit a készítők Harold karakterével kezdtek, de ahogy a haladt előre a sztori, úgy éreztem egyre az választott irányt jobb döntésnek. Amíg a regényben Harold egy megfontolt, tudálékos figura, addig itt egy két szék közé szorult, megtört, őszinte társas kapcsolatok létestésére képtelen, már-már pszichopata jellegű figura. Emellett árad belőle egy állandó fenyegetettség érzet, néhány jelenete kifejezetten elborult és szorongató.  

Randall Flagg esetén szintén sikerült jól elkapni az alapokat. A karakter egyik nagy erőssége az, hogy amellett, hogy egy nagy hatalmú, befolyásos és rettegett karakter, kapcsolódik hozzá valami "kúlság" is, ami miatt még a megtestesült gonosz is szerethető lesz nemcsak a saját alattvalói, de az olvasók számára is. Ezt a hangulatot remekül kapja el a sorozat - és különösen Skasgard -, a farmer dzsekis, szmájli kitűzős, pompadour hajú, már-már rocksztárba hajló szereplő végtelenül karizmatikus. Azonban a sorozat egyes kulcsjeleneteket lerövidít, megváltoztat, amelyek miatt Flagg sokkal kevésbé érződik hatalmasnak és átjátszhatatlannak. Viszont a vegas-i különítmény mélypontja Flagg jobb kezének (vagy méginkább csatlósának), Lloydnak a szörnyen túlírt figurája, amelyet Nat Wolff finoman szólva nem Golden Globe gyanús játéka tesz szinte minden pillanatban fájdalmas élménnyé.

2_11.png

De semmiképpen sem akarom azt a benyomást kelteni, hogy az összes karakter gyengén lenne megvalósítva. Még ha Haroldon kívül a legfontosabb túlélők kidolgozatlanra is sikerültek, van egy-egy mellékszereplő, aki tökéletesen el lett találva, sőt volt akinek az ábrázolása nekem jobban bejött, mint ahogyan azt a regény olvasása során elképzeltem. Egyértelműen idesorolnám Glent (Greg Kinnear), valamint Heather Graham egyik legjobb alakítását Larry korai szerelme, Rita Blakemoor képében. Azonban az egész szériában nálam a prímet a szellemi fogyatékkal élő Tom Cullen és az megformáló Brad William Henke vitte, aki egy végtelenül szerethető karakteret kelt életre, minden képernyőn töltött másodperce remek. A színészek nagy általánosságban egyébként is rendben vannak, Marsden már a casting nyilvánosságra hozatalakor is kiköpött Stu Redmannek tűnt, a Marvin Gaye-szerű Larry-t megformáló Jovan Adepoo is megnyerő, Ezra Miller Szemétláda Emberként csempész egy kis őrületet a szériába, sőt nekem még - a mostanában azért ilyen-olyan okokból igencsak szidott - Amber Heard sem volt irritáló.

The Stand tematikailag kétségkívül egy fontos alkotás: King regényét használják fel a készítők arra, hogy a koronavírusra mint lehetőségre tekintsenek, amely során az emberiség újraszerveződhet, megerősödhet és átgondolhatja az érdekeit és értékeit. Azonban nem lehet attól eltekinteni, hogy a sorozat a könyv ismeretében ugyan egy érdekes adaptáció, annak hiányában egy dekoncentrált, kapkodó, nehezen követhető kilenc óra, ahol a bátor változtatások többnyire nem váltak a végeredmény előnyére. Akinek a történet által felvetett témakörök felkeltették az érdeklődését, annak bátran ajánlom az 1978-as Végítéletet, amely a mai napig egy nagyon szórakoztató és hangulatos poszt-apokaliptikus eposz. A sorozat viszont megmarad egy ha nem is kínosan, de mindenképpen kihagyott ziccernek.

This is Harold Emery Lauder speaking. I do this of my own free will. 

IDDQD - A Doom legendája: Hogyan változtatta meg John Carmack és John Romero a világot

Masters of Doom - How Two Guys Created an Empire and Transformed Pop Culuture (2003, szerző: David Kushner)

Talán még gondolat sem voltam 1993-ban, amikor az id Software gondozásában megjelent és azonnal világszenzációvá vált egy kis indie játék, a Doom. Azóta a széria az egyik legkonzisztensebb first person shooter videojáték sorozattá vált - még a megosztó harmadik epizód is a korszakának egyik legsikeresebb játéka volt -, a 2016-os remake-kel, illetve az Eternal alcímű folytatással pedig nem kérdés, hogy a Doom új aranykorát éli jelenleg. Mégis nehéz elképzelni közel harminc év távlatából, hogy az id Software termékei mekkora hatást gyakoroltak az eljövendő korszak videojáték kínálatára és minek köszönhették a - maga kategóriájukban - monumentális kritikai és anyagi sikert. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására vállalkozik David Kushner A Doom legendája: Hogyan változtatta meg John Carmack és John Romero a világot című könyvében.

1280x720.jpg

A regény a '80-as évektől vezeti végig az olvasót az Ideas from the Deep majd az id Software megalakulásán és magszakadásán át egészen 2003-ig, a Doom 3 megjelenésének kapujáig. Bemutatja a könyv, hogy hogyan hatottak az éjszakákon át játszott Dungeons and Dragons játszmák az id-esek későbbi játékaira, hogy hogyan volt a Doom a videojátékok számára az, ami a Metallica vagy a Nirvana a könnyűzenének, vagy a Ponyvaregény és a Született gyilkosok a filmművészetnek, vagy hogy az id játékai hogyan határozták meg a korszak egyetemi életét, és hogyan lettek a mai e-sportok előfutárai. Valahogy furcsán nosztalgikusnak hat, ahogy az id-esek ellopják a Softdisk munkahelyi számítógépeit, hogy a kötelezőket letudva otthon fejlesszék a saját projektjeiket, vagy hogy csak addig mozdulnak ki a shrevporti faházukból, amíg megszabadítják a pizza- és diétás kólafutárt a szállítmányától.

Olyan emberként, aki gyermekkora óta szereti a videojátékokat arról olvasni, hogy hogyan lett abból a PC-ből, amely a '90-es évek elején csak olcsó trükkökkel és programozói zsenialitással tudta lekövetni a Nintendo Entertainment System megoldásait - lásd például a Super Mario oldalra scrollozós játékmenetét -, az évtized végére az iparág vezető platformja, mindig megmosolyogtató élmény. Végigkövet a sztori minden fontosabb gócpontot az id Software életében, bemutatva a játékaikat, és azokon keresztül ugyanúgy a forradalmi technológiákat, mint az azokat övező megosztó döntéseket. A játékkészítés mellett Kushner hosszú oldalakat tölt meg az id marketingstratégiájával is, mint a váltogatás a shareware modell, a teljes függetlenség és a kiadóóriásokkal való együttműködés között. Szintén kitér a könyv olyan témákra, amelyet az ilyen tabudöngető címeknél, mint a Doom szinte várunk, hogy felmerüljenek, mint a játékot övező botrányok főszerepben az 1999-es Columbine mészárlással, de szerencsére nem ezek a hangsúlyos fejezetei a regénynek.

A Masters of Doomban azonban a főszereplő szó legszorosabb értelemben a két John: Carmack és Romero. A gyermekkoruktól kezdve végigvezet minket Kushner az életútjukon, megismerjük az ambícióikat és a zsenijüket, amelyek aztán elvezettek a fantasztikus játékok elkészültéhez. A két John igazi ellenpólusok voltak, de tökéletesen kiegészítették egymást, ettől tudott fénykorában annyira jól működni az id Software. Carmack egy végtelenül tehetséges és szorgalmas programozó, Romero egy igazi showman, dizájner és megrögzött álmodozó. Carmack tudta egyedül kordában tartani Romero csapongó ötleteit és rocksztár életvitelét, míg Romero tudta megtölteni lélekkel Carmack kódjait. Előkerülnek viszonylag nagy hangsúllyal magánéleti kitekintések is mindkét oldalról, de ezek szintén ahhoz járulnak hozzá, hogy még inkább megértsük a játékvilág Lennonjának és McCartney-jának gondolatait és karrierjüknek a fontos fordulópontjait.

id.jpg

A könyv izgalmasan vezet azon végig, hogy milyen viszályok következtében vált ki az id egy része - Romero vezetésével - a gyümölcsöző kapcsolatból, és alapította meg az Ion Stormot. Az pedig az egész Masters of Doom mondanivalójának a kiteljesedése, hogy a szakadás után Carmackék két technikailag zseniális, de sok szempontból üres Quake-et, míg Romeroék egy túlvállalt, beteljesületlen ígéretet, a Daikatanát tudták letenni az asztalra. Persze nem csak a két John tölti ki a könyvet, bepillanthatunk Adrian Carmack, Tom Hall és American McGee szerepébe is az id-nél, de előkerülnek olyan legendák is, mint Warren Spector vagy Mijamoto Sigeru. Emellett pedig találunk utalásokat a korszak és a videojátékos szcéna meghatározó könyveire is, amelyek mehetnek is a watchlistre ha megjött hozzá a kedvünk.

David Kushner élvezetesen vezeti az olvasót végig a közel két évtizedes időszakon. Néha elkalandozik a regény a fősodortól, de nem igazán veszíti el a cselekmény a fókuszát, és mire elkezdene unalmas lenni, véget is ér. Dramaturgiailag is jól szerepel Kushner, néhány igazán hidegrázós pillanattal, és kellően világosan van ahhoz megfogalmazva a regény, hogy ne kelljen informatika zseninek lenni a vívmányok hatásainak a megértéséhez. Biztos vagyok benne, hogy kissé fel lett nagyítva a történet, hogy izgalmasabban vegye ki magát a cselekmény az oldalakon, de Kushner a könyv megírása során elmondása szerint főleg id-es interjúkra támaszkodott, és egyébként sem érződik hiteltelennek a végeredmény.

Ami kissé rontotta az összképet, az az, hogy az írásmód tud nagyon repetitív lenni. Ez a legszembetűnőbb Carmack és Romero esetében volt, sorra ugyanazokkal a melléknevekkel, jelzőkkel ruházza fel Kushner a két főszereplőt. Emellett a magyar fordítás is hagy kivetni valót maga után - még a PC Guru mellékleteként jelent meg két részletben, de eredeti nyelven is hozzáférhető itthon - néha olyan érzés, mintha valamilyen fordítóprogramba lett volna a szöveg behajítva, vannak nagyon magyartalan kifejezések és mondatszerkezetek, de nem volt igazán zavaró a jelenség, és örülök, hogy legalább ilyen formában kiadták Magyarországon a könyvet.

maxresdefault_3.jpg

Már közel húsz évvel ezelőtt jelent meg a Masters of Doom, mégis azt gondolom, hogy ma olvasva talán még nagyobb érték, mint az első kiadáskor lehetett. A Wolfenstein 3D megjelenése óta egy generáció nőtt fel, akik nem ismerik, vagy ha ismerik is, nem tudják igazán értékelni ezeket a játékokat, ebben pedig Kushner könyve egy igazán könnyen olvasható és informatív mankó. Akinek minimális érdeklődése is van a téma iránt, annak a Masters of Doom egy bátran ajánlható darab. A regény hatására megjött a kedvem, hogy újrajátsszam a Doomokat, és bepótoljam az id Software eddigi kimaradt játékait. Ha ez nem elég elismerés egy ilyen jellegű könyvnek, akkor nem tudom, hogy mi lehetne az.

"This is my 9/11" - Staten Island királya

The King of Staten Island (2020, rendező: Judd Apatow)

Ugyan a Tenet tényleges moziba kerülése jó indikátora lehet annak, hogy végre újraindul az élet a vetítővásznon való filmezés szerelmesei számára is, azért azt nehéz lenne állítani, hogy ezen a nyáron el lettünk volna kényeztetve a vonzóbbnál vonzóbb mozifilmekkel. Éppen emiatt is érdemes Judd Apatow rendezői székbe való visszatérésének figyelmet szentelni, mert bár a Staten Island királya nem egy kihagyhatatlan alkotás, mindenképpen egy kellemes színfoltja az idei igencsak szerény vígjáték kínálatnak.

A film mögötti húzónév Apatow mellett a központi karaktert, Scottot megformáló Pete Davidson, a Staten Island királyán pedig látványosan érződik mindkettőjük kézjegye. A humorista és állandó Saturday Night Live tag, Davidson élete szolgáltatott inspirációul a történetnek, és dominál is benne a rá jellemző morbid humor. Emiatt aki nem ismeri a munkásságát, annak érdemes először vetni egy pillantást az előzetesre, nálunk a vetítésről többen is távoztak az első tíz percet követően. Scott egy huszonnégy éves, Chrone-beteg, THC függő, figyelemzavaros, depressziós fiatal, aki apja halála után az anyjával (a mindig nagyszerű Marisa Tomei) és a húgával (a rendező lánya, Maude Apatow alakításában) él Staten Islanden. A srác személyes kapcsolatai enyhén szólva sem problémamentesek, azonban a bonyodalmak akkor pörögnek fel igazán, amikor Scott anyja komoly kapcsolatba lép egy tűzoltóval, Ray-jel (a szintén humoristaként ismert Bill Burr).

nevtelen_4.png

Aki esetleg nem követné Pete életútját, annak írom, hogy a 2001. szeptember 11-ei balesetben veszítette el a tűzoltó apját, Scott Davidsont, ami egy visszatérő humorforrás a stand-upjaiban, ennek a fényében pedig kap a film egy személyesebb töltetet is. A cselekmény főleg arra fókuszál, hogy hogyan próbál a fiú megbirkózni ezzel a traumával, és hogyan alakítja a barátaival, családtagjaival és Ray-jel való viszonyát. Scott karaktere megörökölte Pete betegségeit is, természetesen ki is figurázva őket minden adandó alkalommal. Davidson emiatt nyilván nagyrészt önmagát alakítja ezzel a görnyedt hátú, sovány, drogfüggő, szerencsétlen figurával, úgyhogy bizonyára nem ezért fogja behúzni élete első Oscarját, de egy minden esetlenségével együtt is nagyon szerethető alakítást nyújt.

Az imént leírtak alapján nehéz lehet elképzelni, hogy a Staten Island királya nem egy lehozós dráma, hanem egy szórakoztató komédia, pedig ez az igazság. Azt gondolom, hogy azoknak, akik hasonló tragédiákat éltek át, vagy hasonló betegségekben szenvednek pozitív például szolgálhat a film a maga morbid módján, hogy hogyan lehet ezekkel a nehézségekkel megküzdeni és ezekkel együtt is egy boldog életet leélni. Nem mondanám a mozit egy klasszikus romantikus vígjátéknak - bár van benne két szerelmi szál is -, azonban többnyire az arra a műfajra jellemző klisék dominálnak struktúrában és a felmerülő konfliktusok terén, úgyhogy olyan hatalmas nagy meglepetések azért nem fognak érni, de ez esetünkben nem is olyan megbocsáthatatlan bűn.

Én Judd Apatow-t alapvetően inkább tartom egy jó ízléssel és üzleti érzékkel rendelkező producernek, mint kiemelkedő rendezőnek, és ez valamennyire érződik a The King of Staten Islanden is. A vígjáték elemekre nem lehet panasz, nemcsak, hogy betalálnak a poénok, hanem jól is vannak adagolva a játékidő során, nem válik túlzsúfolttá és fárasztóvá harminc perc után a humor, amikor pedig szerepet kap, akkor tényleg működik. Csak halkan jegyzem meg, hogy volt pár jelenet, ami nem ütött akkorát, mint a helyzetkomikum és az előkészítés miatt üthetett volna, de ennek egy része a magyar szinkron számlájára is írható (megint máshol pedig egy-egy magyar szóvicc teljesen jól el lett találva, úgyhogy nem akarom indokolatlanul ostorozni a fordítókat sem).

nevtelen2_1.png

A filmben viszont helyet kaptak érzelmes pillanatok is, amivel alapjáraton nem is lenne probléma, de egy kicsit az érzelgősség oldalára billent át a mérleg nyelve helyenként és több esetben el is lettek húzva ezek a jelenetek, előfordult azért, hogy rápillantottam az órámra. A játékidő egyébként is jóval hosszabb, mint amit a műfajtól megszokhattunk, kifejezetten felesleges jelenetek nem igazán rémlenek, de volt egy pár szekvencia, ami igazán sokat nem adott az összképhez, szerintem egy húsz perccel feszesebb vágás jót tett volna a mozi tempójának. De hogy ne negatív felütéssel záródjon a beszámoló, az egész funky-s, popos, hip-hopos zeneválasztás szuper hangulatot kölcsönöz a filmnek, Lizzo-tól Sofi Tukkeren át Kid Cudi Pursuit of Happiness-éig szinte minden dalra el lehet bólogatni.

Nem akarom túlértékelni a Staten Island királyát, mert még ha rövidebb vagy kevésbé szentimentális is lenne sem válna belőle egy generációs klasszikus, azonban egy meglepően kellemes csalódás volt a számomra, akik pedig még idén nyáron kimoziznák magukat, és nem érzik túl offenzívnek a film humorát, azok egy több mint korrekt élménnyel tehetnek pontot az augusztusra. Mindettől függetlenül abban azért nagyon bízom, hogy szeptembertől minden visszaállhat szépen fokozatosan a megszokott kerékvágásba, és elmerülhetünk a március óta tolódó-torlódó blockbuster kánaánban.

★★

Pixelforradalom - Rekord

High Score (2020, rendezők: William Acks, France Costrel, Sam LaCroix, Melissa Wood)

A videojátékok réges-régen levetkőzték már azokat a sztereotípiákat, hogy csupán egy külvilágtól a szomszéd gyerek alagsorába elzárkózott tizenéves geek közösség bűnös élvezetei lennének. Gazdasági hatásukat tekintve a legnagyobb szórakoztatóipari ágazattá nőtték ki magukat a játékok, megelőzve ezzel a filmeket és a zenei alkotásokat. A Grand Theft Auto széria ötödik epizódja egymaga jócskán 6 milliárd dollár feletti bevételt generált, ezzel pedig még az inflációt hozzászámítva is magasan megelőz minden más terméket a szórakoztatóipar területén. A videojátékok főszereplésével zajló e-sport rendezvények világszinten a legnagyobb számú nézőközönséget vonzó és a legmagasabb összdíjazású kompetitív versenyek közé nőtték ki magukat az utóbbi évek során. Emellett pedig a játékok megjelentek a mobiljainkon, a közösségi hálón és úgy nagyjából minden elképzelhető elektronikus platformon, ezzel nemcsak hogy egy globális fenoménné, hanem a mindennapi életünk részévé is váltak.

nevtelen_3.png

Ezt a jelenséget lovagolta meg a Netflix is - akiktől egyébként sem áll távol, hogy egyes népszerű területeket közelebb hozzanak a nézőkhöz, elég csak a Drive to Survive két évadára gondolni - a Rekord című dokumentum sorozat megalkotása során. A hatrészes miniszéria célja nem titkoltan az, hogy a fiatalabb vagy a témában kevésbé járatos közönséggel is megismertesse, hogy az aktuálisan pörgő játékok és műfajok honnan eredeztethetőek, milyen múltra tekintenek vissza. Az epizódok nem annyira időrendi sorrendben, mint inkább tematikusan lettek összeállítva, betekintést nyújtanak az arcade gépek és az Atari, a szerepjátékok, a Sega és a Nintendo közötti párharc, a verekedős játékok valamint a Doom és egyéb korai 3D-s videojátékok világába. Ennek köszönhetően ha valakit csak egy-egy rész vonz akkor abba is bele lehet csapni különösebb értékvesztés nélkül, ettől függetlenül érdemes végigülni a sorozatot, mert egy kifejezetten színvonalas és egyenletes szériát hozott össze a Netflix a High Score képében.

A címadás legfeljebb hangzatosnak mondható, de szerintem szerencsésnek semmiképp, mivel a high score rendszer csupán egy epizódnak egy apró szegletét képezi, viszont legalább az elmondottak érdekes információkkal és elbeszélésekkel vannak alátámasztva (ebben az esetben többek között azt fejtegeti a Rekord, hogy a flow-élmény hogyan jelenik meg a minél magasabb pontok hajkurászása során). Ez a sorminta kivetíthető a teljes szériára, minden része egy valamilyen téma köré gyűjtött beszámolók, gondolatok összessége, amelyeknek a nagy többsége kifejezetten szórakoztató és érdekes. Találunk olyan szegmenseket, amelyek azok számára, akik valamelyest otthon vannak a retro játékok világában nem lesznek ismeretlenek, például minden idők legrosszabbnak tartott videojátékának, az E.T. The Extra-Terrestrialnek, vagy a legendás Doomnak a megalkotási körülményei. Azonban rengeteg olyan téma is felmerül, ami kevésbé maradt meg a köztudatban. Előtérbe kerülnek izgalmas szerzői jogi kérdések a Donkey Kong vagy a modok előfutárai viszonylatában, előbbiből az is kiderül, hogy ki előtt tiszteleg a Nintendo egyik népszerű karakterének, Kirbynek az elnevezése. De bemutatja azt is a High Score, hogy a GayBlade kapcsán miként nyert teret az LMBT közösség a videojátékokban, hogy hogyan készült el telexen az első funkcionális szerepjáték, vagy hogy mik voltak a mai e-sport előfutárai - több tucat ezekhez hasonló kis sztori került be a sorozatba.

nevtelen3.png

A széria egyik legnagyobb erőssége, hogy széles réteget tud megszólítani. Ha már valaha hallottál videojátékokról és a legkisebb érdeklődésed is megvan a téma iránt, akkor nem fog a Rekord magadra hagyni, pontosan elmagyarázza, hogy melyik műfaj mit takar, miből alakult ki, milyen gondolatok vezettek egy-egy játék megszületéséhez, így semmilyen előképzettséget nem igényel a sorozat élvezete. Azonban ez nem jelenti azt szerencsére, hogy a videojátékokkal jobb barátságban lévőknek ne nyújtana szórakozást a sorozat. Ahhoz nagyon olvasottnak kell lenni a retro gaming világában, hogy valaki számára semmi érdemi információt ne tartogassanak az epizódok. Amellett, hogy előkerülnek a már-már kötelező nagyjai a videojáték iparnak, mint Mijamoto Sigaru, John Romero vagy az Electronic Arts, megszólaltat a Netflix szép számmal olyan művészeket is, akiknek a munkája megkerülhetetlen a végeredmény szempontjából, de nem feltétlenül úsznak annyira a reflektorfényben. Játékok hangmérnökei, kreatív atyjai, technikai megálmodói mesélnek érdekes történeteket nagy rajongótábornak örvendő művekről, nehezen tudom elképzelni, hogy bármely Final Fantasy rajongónak ne görbülne mosolyra a szája miután látja, hogy a gyönyörű eredeti artworköket hogyan sikerült 8 bitre átültetni az első játék idején.

High Score megjelenése tekintetében is túlmutat a megszokott dokumentum sorozatokon. Az unásig ismert interjúk és korabeli híradó- és reklámbevágások jelen vannak természetesen, de a beszélgetőpartnerek újra is alkotnak, el is játszanak korábbi történeteket, ezzel kissé cselekménydúsabbá téve az ábrázolást. Emellett pedig pixelart stílusban megvalósított, nagyon hangulatos és a témához hibátlanul kapcsolódó animációk ékesítik a széria vizualitását. Az interjúkat összekötő narrációt Charles Martinet orgánuma szolgáltatja, amely nem válik fárasztóvá a négy és fél órányi játékidő során sem. Azt pedig talán eredeti Netflix tartalom kapcsán már mondanom sem kell, de az összes epizód korrekt magyar feliratozásal is megtekinthető.

nevtelen2.png

Rekord teljesítette azt a célt, amelyet kitűzött maga elé. A szóban forgó programok nagy része már túlságosan archaikus ahhoz, hogy az igazán fanatikus játékosokon kívül bárki is őszintén szórakozzon velük, viszont jó ezekről egy ekkora cég, mint a Netflix gondozásában egy széles közönség számára informatív és élvezetes múltidézést hallgatni. A sorozat csak nagyon nagy vonalakban lép túl a '90-es évek közepén, így a témában még bőven van lehetőség további évadokra, bízom benne, hogy lesz akkora az érdeklődés a széria körül, hogy ez meg is valósuljon.

John Wick: A rajtaütés - Tyler Rake: A kimenekítés

Extraction (2020, rendező: Sam Hargrave)

Tyler Rake: A kimenekítés története kísértetiesen emlékeztet a John Wick széria megszületésére: egy neves franchise kaszkadőr koordinátora fogja az egyik nagy sztárját, belehelyezi egy egyszerű forgatókönyvbe, és épít köré egy ízig-vérig pörgős akciófilmet. Ugyan a végeredmény szerintem nem annyira átütő és újszerű, mint Keanu Reeves első kalandja esetén volt, de így is egy olyan film, amelyet a Netflix előfizetéssel rendelkező műfaj kedvelőinek nem érdemes kihagyni.

2_10.png

Egy bebörtönzött indiai drogbáró fiát elraboltatja egy ugyan szabadlábon lévő, de minden egyéb paraméterében igencsak hasonló indiai drogbáró, előbbi pedig felbéreli a megcsömörlött zsoldost, Tyler Rake-et (Chris Hemsworth), hogy némi fizetségért cserébe menekítse ki a csemetéjét az ellenség karmai közül. A történet finoman szólva sincs túlbonyolítva, de teljesen funkcionális. Ez alapvetően abban merül ki, hogy egészen sok karaktert mozgat a film, mindenkinek van valamilyen hihető motivációja, amely a foglyul ejtett fiú iránt érdekelté teszi, a szálak pedig hamar összegabalyodnak, és Rake beragad egy városba, ahol pénz és hatalom által mozgatott játszmák konstans fenyegetettsége alá kerül. Az Extraction (nincs lelkierőm még egyszer legépelni ezt a remek magyar címet) sztori szinten azért működik, mert egy percre sem ad biztonságérzetet a főszereplőknek,  nem tudhatják, hogy mikor fog egy járókelő vagy egy kisebb hadtest rajtuk ütni, mikor szúrja ki őket egy távcsöves puska, vagy mikor fordul ellenük valaki, akitől a nyugalmat várnák.

Ugyan a mozgalmasság miatt pozitívum, hogy a forgatókönyv nem fukarkodik a szereplőkkel, azonban ennek az az ára, hogy némelyikük kissé elveszik a gépezetben. Az emberrabló drogbáró egyetlen funkciója, hogy látványosan gonosz - amelyet pár jelenettel próbál is megalapozni a film -, valamint, hogy legyen valaki akihez kötni lehet a szálakat, legyen a cselekménynek valami mozgatórugója, de így is kidolgozatlannak érződik a karaktere. Chris Hemsworth nem lesz emiatt a az alkotás miatt sem a kedvenc akciósztárom, de vitathatatlanul karizmatikus, van annyira humoros, hogy párszor hozzon egy kis felüdülést az egyébként nem túl vidám történetbe, és kétség kívül rendelkezik a megfelelő fizikummal is egy ilyen akrobatikus mozdulatokat is megkövetelő szerephez. A Tyler Rake egy korábbi esemény miatt megtört, de szilárd erkölcsökkel rendelkező zsoldos, akinek szinte nincsen már mit veszítenie, ezt pedig hitelesen hozza Hemsworth végeredményében. A kis srácot játszó Rudhraksh Jaiswalról már kevésbé pozitív a véleményem, nem olyan halálosan idegesítő, hogy igazán sokat rontson az összképen, viszont szörnyen túldramatizálja ezt a Rake-ben apaszerepet, de legalább is példaképet látó karaktert. Az ő szájából hangzik el egy-két közhely, amelyből az Extraction amúgy sem szenved hiányt, és a forgatókönyv hajlamos egy kissé vontatottá is válni helyenként - pár jelenet szerintem simán kihagyható lett volna, feltűnő tud lenni néhány üresjárat egy egyébként maximális fordulaton pörgő filmben -, de hatalmas panasz tényleg nem lehet rá, pláne egy ilyen jellegű akciófilmhez mérten.

1_9.png

Azonban ahogyan a Reeves bosszú hadjáratánál, úgy ezúttal is egyértelműen az akciószekvenciák jelentik az alkotás csúcspontját, ami persze nem meglepő egy kaszkadőr által rendezett filmtől. A fegyveres harc egy az egyben a John Wicket idézi a nagyon folyamatosan és ütemesen pörgő, kicentizve megkoreografált jelenetsorokkal, ahol Rake olyan elánnal lyukasztgatja a pontos fejlövésekkel az elé tévedő katonákat, mint a búcsúban a felsős gyerekek légpuskával a hurkapálcákat. A lövöldözős jelenetek gyorsak, de végig követhetőek, és a kaszkadőri munka miatt fenemód látványosak, nincs rájuk egy rossz szavam sem. A fegyveres pillanatok mellett meglepően sokszor kerül sor közelharcra is, amely pedig Gareth Evans A rajtaütés filmjeit juttatta eszembe, persze kissé amerikanizált, nem annyira brutális kivitelben. Erre az érzésre rásegít az indiai körítés is, de a harcművészeteket alapul vevő csépelés itt is mocskos, nyers és kegyetlen. A film csúcspontja egy 11 perces, vágatlannak érződő jelenetsorban öl testet, amely egy autós üldözésből indul, majd egy társasház gangján zajlott lövöldözés után némi látványos közelharcba torkollik, már csak emiatt a szekvencia miatt megér egy megtekintést az Extraction. A film utolsó központi jelenete egy híddal a főszerepben szintén kiváló, nagyvászonért kiált. A CGI-ra szerencsére nem helyeztek a készítők nagy hangsúlyt (vagy legalább is nekem nem volt feltűnő), egy-egy helyen azért kilóg, de nem különösebben illúzióromboló ez sem.

Az Extraction kicsit hosszú, és néhány elemében eléggé felületes, de még így is egy pörgős, látványos és szerethető akciófilm. Aki kedveli a referenciaként megjelölt műveket, annak nem kérdés, hogy megér az alkotás egy megtekintést, de egyébként is a Netflix idei Original kínálatának a jobbik felébe tartozik. Örültem volna, ha mozis forgalmazásba kerül, mert még inkább kiteljesedhettek volna a leglátványosabb jelenetek is, azonban amíg hétről hétre kapjuk a streaming óriások jóvoltából a minőségi filmeket, addig nincsen mi miatt telhetetlennek lenni.

★★★☆☆

süti beállítások módosítása