Gyermekkoromban szinte teljesen kimaradtak a horrorfilmek az életemből. Mindig is érdeklődtem valamennyire irántuk, figyelemmel hallgattam, amiket az osztálytársaim meséltek A körről vagy a Jelekről, illetve szívesen lapozgattam a magazinokban a témáról, de valahogy sokáig nagyrészt ennyiben maradt. Mégpedig azért, mert borzasztómód féltem tőlük. A regényeket imádtam a műfajban, azonban ahogyan vizuálisan is megjelent a rettegés be is húztam a kéziféket. Az első horrorfilmtől, amelyet láttam (a nem túl nagy sikerű A kukorica gyermekei első része) hetekig rémálmok gyötörtek, illetve a régi balatonfüredi moziban kiállított A szellemhajó és a Félelem.com plakátja (!) is jó eséllyel egy életre beleolvadtak a retinámba.

Gimnázium végén kezdett el valamennyire érdekelni a műfaj, megnéztem pár nagyobb klasszikust az IMDb 250-es listájáról, de igazán 2017 volt a fordulópont, amikor ráeszméltem, hogy a Cinemassacre brand az Angry Video Game Nerd sorozaton túl más tartalmaknak is az otthonául szolgál. A James Rolfe által több, mint egy évtized óta készített, halloweeni különkiadás, a Monster Madness volt az, amelynek köszönhetően egyrészt kitolódott az ingerküszöböm, másrészt pedig a zsáner egész történelmének a legfontosabb mérföldköveivel megismerkedhettem. A műfaj kezdeti darabjai nem a kedvenceim, és ez különösen igaz a némafilmes korszakra, azonban volt egy film, amely számomra azonnal kiemelkedett a kortárs alkotások közül, az első megtekintés óta pedig az iránta érzett tiszteletem csak tovább erősödött. Ez a mű pedig nem más, mint a Caligari.

Korábbi szakirodalmak szerint a film 1919-ben került bemutatásra, az újabb források azonban a premiert a rákövetkező év február 26-ára, így szinte pontosan egy évszázaddal ezelőttre datálják. Bármelyik adat is a helyes, az egészen biztos, hogy nem a Caligari volt a filmtörténelem első horrorfilmje, viszont máig egyedi látványvilága, valamint szokatlan történetvezetése miatt a műfaj jövőjét igazán meghatározó alkotások egyik első hírnöke. Az alkotás rendezői székébe eredetileg az akkor még csak huszonnyolc éves Fritz Lang ülhetett volna (akinek aztán később bőségesen lett lehetősége bizonyítani olyan alkotásokkal, mint a Metropolis, vagy az M - Egy város keresi a gyilkost), azonban végül a tapasztaltabb Robert Wiene-hez került a projekt, míg a szkript a korszak egyik legnagyobb német forgatókönyvírójához, Carl Mayerhez köthető.

A történet kezdetén egy vándorcirkusz érkezik Holstenwall városába, amely műsorának részeként a címszereplő doktor, Caligari (Werner Krauss) is fellép egy igen szokatlan produkcióval: parancsolni tud egy huszonhárom éve kómában lévő alvajárónak, Cesare-nek (Conrad Veit), aki képes feltárni a nézőközönség múltját, jelenét és jövőjét. A doktor megjelenésével azonban megindulnak a városban az egy kaptafára épülő gyilkosságok, főszereplőnk és egyben narrátorunk, Franzis (a bécsi származású Friedrich Fehér) pedig kezébe veszi az ügy felgöngyölítésének nem túlzottan hálás feladatát. A sztori izgalmas, csavaros, a végső plottwist a Viharszigetet idézi, a film utolsó jelenete pedig némileg nyitott marad, így az alkotás történetvezetése messze megelőzi a korát. Viszont azon túl, hogy a Caligari egy feszült thriller, a cselekménye több síkon is értelmezhető. A film az elsők között volt, amelyek elválasztották a felelősséget a gyilkos és az "ötletgazda" között, feltéve a kérdést, hogy ki is a szörny valójában, egyúttal reflektálva arra a jelenségre az első világháború kapcsán, hogy a katonák, akik a tényleges vérontást elkövették pusztán parancsok és eszmék által vezérelt porszemei egy sokkal nagyobb gépezetnek. Egyesek szerint a film előrevetítette a német politikai élet következő bő két évtizedét meghatározó fasizmus borzalmait is azáltal, hogy az alvajáró Cesare-t tette meg a propaganda által agymosott köznépnek, míg a gonosz doktort a zsarnokság megtestesítőjének.

 A Caligari a XX. század eleji Németországban tomboló expresszionizmusnak a legtökéletesebb filmbeli kifejeződése, és így egyben a hetedik művészeti ág első avantgárd irányzatának a mintapéldánya. Az expresszionizmus már az első világháború előtt teret nyert a festészetben, zenében, építészetben, színházban egyfajta válaszként a naturalizmusra. Míg utóbbi arra törekedett, hogy amennyire lehet az objektív valóságot adja vissza, addig az expresszionizmus a művész szubjektív érzései vetítette ki tárgyi világba, központi gondolata pedig a magány, a kiszolgáltatottság, a paranoia és a félelem volt.

A Caligari hűen követi az irányzatot vizualitásában és tematikájában egyaránt. Nem Wiene műve volt az első erősen stilizált filmalkotás, a művészeti ág kezdetén többen is (különösen Georges Mélies) vászonra vitték a fantázia szüleményeit, azonban így is feltűnően elhatárolódott a Caligari a korabeli filmeknek a történelmi eseményeket, valamint az akkori jelenkort bemutató látványvilágától. A díszleteket, amelyek lehetetlen formájú ablakokból, aszimmetrikus épületekből, felfestett árnyékokból és fényforrásokból álltak expresszionista művészek készítettek, és annyira egyediek, hogy száz év távlatából is azonnal beazonosíthatóak. Nem mondanám, hogy mai szemmel bármennyire is ijesztőek lennének, de kétségtelenül atmoszferikusak, és mintául szolgáltak a '30-as évek Universal szörnyes horrorjai látványvilágának. A torz, rémálomszerű képek pedig a film végére nyernek értelmet, amikor megtudjuk, hogy Franzis, a narrátor egy elmegyógyintézet lakója, és a látottak egy beteg fiatalember tudatának a kivetülései.

A vizualitáshoz hozzátartozik még, hogy az első világháború idején Németország teljesen el volt vágva a nyugati  világ művészetétől, így nem láthatták azokat az innovációkat, amelyek (leglátványosabban D. W. Griffith révén) az évtized közepén a filmiparban végbementek. Ennek a ténynek a számlájára írható az, hogy a kamera szinte a teljes játékidő alatt statikus, kevés a jelenetek közötti vágás és a narráció néha nem a legszerencsésebb, például a mű vége felé, ahol a történet nyitjára könyvek, naplók hosszas olvasgatásával derül fény. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének nagyon izgalmas megoldások a filmben. A legismertebb, és legtöbbet másolt jelenetsor talán az, ahol Cesare-nak egy lányt kellene meggyilkolnia, de megbabonázza a szépsége, és az ájult nővel a hóna alatt menekül a torz háztetőkön. A személyes kedvenc jeleneteim azonban a Franzis barátjának meggyilkolását szemléltető montázs és árnyjáték, valamint a doktor őrültségét szimbolizáló "Du musst Caligari werden" jelenetsor, mindkettő messze megelőzte a korát.

Nem a Caligari gyakorolta a legnagyobb hatást a horror műfajának, egyrészt amiatt, mert bizonyos szempontból már megjelenésekor is elavult volt, másrészt pedig nagyon egy meghatározott irányzat gyermeke - ilyen szempontból a Nosferatu, a félelem szimfóniája egy maradandóbb alkotás -, azonban egyedisége, atmoszférája előtt a mai napig tisztelegnek a különböző művészeti ágakban. Ma már könnyedén fellelhetőek az interneten gyönyörűen restaurált kópiák, a film nem is túl hosszú (még az eredeti képfrissítéssel sem hosszabb 75 percnél), könnyen befogadható és izgalmas látványvilágú, emiatt pedig mindenkinek érdemes bátran tenni vele egy próbát, aki érdeklődik akár a pszichológiai horrorok, akár a filmművészet korai évei iránt, garantáltan nem fog csalódást okozni.