Egy amerikai katonai bázison elszabadul a Gikszer Kapitány néven becézett vírus, amely súlyos megfázásszerű tünetek mellett a maga 99,9 százalékos fertőzési arányával napok alatt elpusztítja a Föld élőlényeinek közel egészét. Ez a felütése Stephen King egyik legmonumentálisabb és legelismertebb regényének, az 1978-as Végítéletnek. Talán nem kell ahhoz az univerzum valamennyi összefüggését tisztán látni, hogy megértsük, hogy a CBS amerikai kereskedelmi televízió miért pont a koronavírus időszakát látta az elérkezettnek arra, hogy sorozatot gyártson a kultikus sztoriból. A remek szereposztást követően nagyon vártam a szériát, amely aktualizálja a cselekményt, bátran mer hozzányúlni az alapanyaghoz, sőt kerekít neki egy új epilógust is, mégis sajnálatos módon az összképet tekintve a The Stand nem lett több egy középszerű és könnyen felejthető adaptációnál.
Bő egy éve olvastam - és nagyon szerettem is - King regényét, így nehezen tudnék attól elvonatkoztatni, hogy egy feldolgozással állunk szemben. Emiatt nem is kívánom elkerülni az összehasonlítgatásokat, de megteszek mindent annak érdekében, hogy a beszámoló teljesen spoilermentes és annak a számára is informatív legyen, aki nem ismeri az alapul fekvő irodalmat.
A Végítélet egy 1200 oldalas eposz arról, hogy hogyan helyezi múltidőbe a vírus a Föld közel teljes lakosságát, hogyan szerveződik újra a társadalom, és hogyan csap össze a bibliai jó és gonosz egy mindent eldöntő ütközetben. A történeti eleji katasztrófát követően a vírusra immunis emberiség két részre szakad: az egyik fele Abigail anyát (Whoopi Goldberg) követi Boulderben annak érdekében, hogy évtizedek, évszázadok munkájával újjáépítse és újra felvirágoztassa az alkotóelemeire hullott társadalmat, miközben a többiek Randall Flagg (Alexander Skarsgard) védőszárnya alatt tömörülnek a bűn és kilátástalanság városában, New Vegasban. Míg előbbi kifejezetten egy prófétaszerű karakter, aki Isten tanait közvetíti, az erkölcs, moralitás megtestesítője és hírnöke, addig Flagg maga a Sátán, megkísértve, tévútra csalva és egymás ellen fordítva a maréknyi megmaradt emberiséget.
Kingtől nem idegen a bibliai tematika, elég csak az egyik legszeretettebb művére a Halálsoronra gondolni, azonban talán a Végítéletben jelenik meg a kérdéskör a leghangsúlyosabban, amelyre erősen támaszkodik a sorozat forgatókönyve is. Visszatérő motívum a jó és a gonosz összeütközése, a teremtés, a megkísértés és megbocsátás, a hit ereje és természetesen a harag napja, a végítélet. A kereszténység témájához pedig elválaszthatatlanul kapcsolódik a történet másik központi gondolata, az emberi akarat szabadsága. A sorozat hirdeti, hogy még ha a úgy is tűnik, hogy meredeken lefelé vezet a karakterek útja a lejtőn, akkor is meg lehet találni a visszautat. De ugyanígy senkit sem lehet abban sem meggátolni, hogy győzzön rajta a gyengeség, és a helytelen döntést hozza meg. Utóbbihoz pedig szükségszerűen hozzátartozik, hogy a nem létezhet döntési szabadság anélkül, hogy azoknak következményeivel is szembe kelljen nézni. Az eredeti befejezést pedig a sorozat - King forgatókönyve alapján - kiegészítette egy záró, kilencedik fejezettel, amelynek a központi témája a bűnbeesés, ezzel szép keretbe foglalva Gikszer Kapitány történetét.
A széria több helyen is változtat az alapul fekvő regényen. A legszembetűnőbb, hogy a westernes, Mad Max-es szettingből átkerült a sorozat a jelenkorba. Ugyan ezáltal kiveszett a sztoriból a könyvre jellemző, a sivársága ellenére egészen magával ragadó atmoszféra - bár a Szárnyas fejvadászt és az 1984-et idéző New Vegas nem fest rosszul -, de valahol egy érthető döntés, a jelenlegi helyzetben ez a valósághű ábrázolás sokaknak talán még testközelibbnek hathat. A környezet mellett a sztorit is megváltoztatták a készítők olyan irányba, hogy a forgatókönyv a koronavírus alatt felerősödött értékeket helyezi előtérbe, mint a társadalmi összefogás, a szolidaritás és a közös fellépésnek a kiemelt fontossága. A regény első harmadának egy jelentős részét tette ki az a szál, amely az amerikai kormány felelősségét vizsgálta a járvány tagadásával, a sajtóorgánumok elhallgattatásával és a kellő védelmi intézkedések megtételének a hiányával kapcsolatban. Ezeknek a kérdéseknek a kibontását örömmel fogadtam volna, de nem nehéz megindokolni, hogy miért hagytak ki a készítők egy olyan témát, amelynek lehetnek napjainkban erősen megosztó fennhangjai.
A történetvezetés linearitásával is szakított a sorozat. A könyv első harmadát kitevő pusztítás szinte teljesen hiányzik a szériából, legfeljebb a cselekmény során egy-egy szereplő sorsfordító helyzetében kapunk visszapillantást a korábban lezajlott eseményekbe. Az első négy-öt részre hatványozottan jellemző az idősíkok között folyamatosan ugráló történetmesélés. Ez engem különösebben nem zavart, de nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy a sztori ismeretének a hiányában nemcsak, hogy nehezen követhető, de sokkal kevésbé hatásos is ez a megoldás. Amely viszont szerencsére megmaradt az a helyenként teljesen váratlan és kegyetlen brutalitás, valamint a komor hangulatot oldó popkulturális utalások - utóbbiak persze a mai kor produktumaira való kikacsintásokkal.
A fentiek alapján a The Stand egy kimondottan jó alkotásnak tűnhet. Ahol azonban sajnos elbukik a történet, azok a karakterek. Nem is igazán az a probléma, hogy tönkretette volna a széria a szeretett (vagy éppen megvetett) szereplőket, hanem hogy kidolgozatlanul hagyta, és így érdektelenné tette őket a számunkra. Ez nagyrészt magának a történetvezetésnek tudható be. A forgatókönyv nagyon erősen cselekményorientált, amelynek köszönhetően nem marad idő a karakterek hosszas felvezetésére, az egymáshoz való viszonyuk feltérképezésére vagy a Bizottság működésének a kifejtésére, amelynek eredményeként ami a képernyőre került végül az lelketlen karakterek tömkelege. Akik legjobban megsínylették ezt a tendenciát az Nick (Henry Zaga kiváló alakításában), Larry Underwood és Nadine Cross duója (Jovan Adepoo, illetve Amber Heard), valamint a könyv talán igazi főszereplője, Stu (James Marsden).
Érdekes döntés, hogy amíg a regény egyértelműen protagonista szemléletű volt, és a Boulder Szabad Övezet Bizottsága - azon belül is Stu és Fran (Odessa Young) a sorozatba nullához konvergáló kémiával megvalósított kapcsolata - állt a középpontban, addig a széria főszereplője a tragikus Harold Lauder (Owen Teague egészen remek alakításában). Az első néhány epizódban nem annyira tetszett, amit a készítők Harold karakterével kezdtek, de ahogy a haladt előre a sztori, úgy éreztem egyre az választott irányt jobb döntésnek. Amíg a regényben Harold egy megfontolt, tudálékos figura, addig itt egy két szék közé szorult, megtört, őszinte társas kapcsolatok létestésére képtelen, már-már pszichopata jellegű figura. Emellett árad belőle egy állandó fenyegetettség érzet, néhány jelenete kifejezetten elborult és szorongató.
Randall Flagg esetén szintén sikerült jól elkapni az alapokat. A karakter egyik nagy erőssége az, hogy amellett, hogy egy nagy hatalmú, befolyásos és rettegett karakter, kapcsolódik hozzá valami "kúlság" is, ami miatt még a megtestesült gonosz is szerethető lesz nemcsak a saját alattvalói, de az olvasók számára is. Ezt a hangulatot remekül kapja el a sorozat - és különösen Skasgard -, a farmer dzsekis, szmájli kitűzős, pompadour hajú, már-már rocksztárba hajló szereplő végtelenül karizmatikus. Azonban a sorozat egyes kulcsjeleneteket lerövidít, megváltoztat, amelyek miatt Flagg sokkal kevésbé érződik hatalmasnak és átjátszhatatlannak. Viszont a vegas-i különítmény mélypontja Flagg jobb kezének (vagy méginkább csatlósának), Lloydnak a szörnyen túlírt figurája, amelyet Nat Wolff finoman szólva nem Golden Globe gyanús játéka tesz szinte minden pillanatban fájdalmas élménnyé.
De semmiképpen sem akarom azt a benyomást kelteni, hogy az összes karakter gyengén lenne megvalósítva. Még ha Haroldon kívül a legfontosabb túlélők kidolgozatlanra is sikerültek, van egy-egy mellékszereplő, aki tökéletesen el lett találva, sőt volt akinek az ábrázolása nekem jobban bejött, mint ahogyan azt a regény olvasása során elképzeltem. Egyértelműen idesorolnám Glent (Greg Kinnear), valamint Heather Graham egyik legjobb alakítását Larry korai szerelme, Rita Blakemoor képében. Azonban az egész szériában nálam a prímet a szellemi fogyatékkal élő Tom Cullen és az megformáló Brad William Henke vitte, aki egy végtelenül szerethető karakteret kelt életre, minden képernyőn töltött másodperce remek. A színészek nagy általánosságban egyébként is rendben vannak, Marsden már a casting nyilvánosságra hozatalakor is kiköpött Stu Redmannek tűnt, a Marvin Gaye-szerű Larry-t megformáló Jovan Adepoo is megnyerő, Ezra Miller Szemétláda Emberként csempész egy kis őrületet a szériába, sőt nekem még - a mostanában azért ilyen-olyan okokból igencsak szidott - Amber Heard sem volt irritáló.
A The Stand tematikailag kétségkívül egy fontos alkotás: King regényét használják fel a készítők arra, hogy a koronavírusra mint lehetőségre tekintsenek, amely során az emberiség újraszerveződhet, megerősödhet és átgondolhatja az érdekeit és értékeit. Azonban nem lehet attól eltekinteni, hogy a sorozat a könyv ismeretében ugyan egy érdekes adaptáció, annak hiányában egy dekoncentrált, kapkodó, nehezen követhető kilenc óra, ahol a bátor változtatások többnyire nem váltak a végeredmény előnyére. Akinek a történet által felvetett témakörök felkeltették az érdeklődését, annak bátran ajánlom az 1978-as Végítéletet, amely a mai napig egy nagyon szórakoztató és hangulatos poszt-apokaliptikus eposz. A sorozat viszont megmarad egy ha nem is kínosan, de mindenképpen kihagyott ziccernek.
This is Harold Emery Lauder speaking. I do this of my own free will.
