David Wark Griffith hatása a filmiparra nehezen túlbecsülhető, nagyban köszönhető neki, hogy ma a mozgóképekre mint önálló művészeti ágra tekinthetünk. Griffith a filmgyártás első igazi technikai nagymestere, első igazi szerzője, valamint Hollywood egyik megteremtője, holott a hozzáállása a médiumhoz pont olyan ellentmondásos, mint az életműve. Nem kívánom a rendező teljes karrierjét végigjárni, mert akkora filmográfiával rendelkezik, hogy külön komplett szakág foglalkozhatna a "griffithológiával". D. W. Griffith egy déli mentalitású, mai szemmel meglehetősen rasszista, már a saját idejében is túlontúl romantikus és szentimentális művész volt, aki a rövid, és nem kimondottan sikeres dráma-, és regényírói karrier után fordult a filmipar felé, oly sok kortársához hasonlóan a könnyebb megélhetőség reményében. Kezdetben a médiumot egy alárendelt ágazatnak tartotta az irodalomhoz és a színházhoz képest, amelyhez való kötődése - gondolta akkor - csak derogálja majd a hírnevét, így különös pikantériája az életnek, hogy mégis hozzá köthető a filmművészet felvirágoztatása. Először forgatókönyvíróként, majd színészként kapott lehetőséget, de a karrierje igazán rendezőként csúcsosodott ki. Utóbbi szerepkörében több, mint ötszáz alkotást jegyzett, életművének a legnagyobbra tartott nagyjátékfilmjei az Amerika hőskora (1915), a Türelmetlenség (1916) és a Letört bimbók (1919), és bár a némafilmeknek volt igazán a meghatározó alakja, karrierje a hangosfilmváltást is túlélte. Nem minden mozihoz kötődő korabeli innováció volt Griffith találmánya, de ő bánt velük a legnagyobb hozzáértéssel, ő emelte őket igazán művészi szintre, ő tette őket népszerűvé, és az ő kezében váltak azok a narratív mozgóképeket megteremtő elemekké.
Lehetetlenség úgy beszélni a Türelmetlenségről, hogy ne térnénk ki az Amerika hőskorára (egyes források az Egy nemzet születése magyar címmel jelölik, amely jobban tükrözi a The Birth of a Nation eredetit). Griffith karrierjének első nagy szakasza az American Biograph produkciós céghez kötődik, ahol szerződése szerint heti két egy-, és két tekercses (nagyjából tizenöt, valamint harminc perces) mozgókép rendezésére vállalt kötelezettséget. Így az ott töltött öt éve alatt több, mint 450 alkotást készített, amelyekben folyamatosan kísérletezett a médium határainak a feszegetésével, és ezek a tapasztalatok nagyban hozzájárultak a későbbi eposzai sikerességéhez.
A rendező már az 1910-es évek elején is kacérkodott a gondolattal egy monumentálisabb alkotás elkészítése kapcsán, amely kiemelhetné a filmeket a pár perces szórakoztatás sztereotípiáiból, azonban az akkori amerikai filmgyártás nem volt meggyőződve a nagyobb volumenű művek kereskedelmi potenciáljáról. Azonban Európában a Quo Vadis? (1912), valamint Giovanni Pastrone nagyszabású történelmi eposza, a Cabiria (1914) kitaposták az ösvényt az Amerika hőskorának, amely a maga száztízezer dolláros költségvetésével, több, mint fél éves gyártási idejével és a 195 perces játékidejével a kora magasan legnagyobb szuperprodukciójává nőtte ki magát, amely pusztán a bemutatását követő egy évben soha nem látott, 18 millió dolláros bevételt termelt. Emellett hatását jól mutatja, hogy (Woodrow Wilson elnöksége alatt, akitől idézet is található a műben) az első film volt, amelyet bemutattak a Fehér Házban, és az egész bolygónk filmelméleti kurzusain kötelező tananyag. Griffith a forgatókönyvet Thomas E. Dixon Jr. The Clansman című, már a kiadásakor sem túlzottan sikeres regényéből adaptálta, amely az amerikai polgárháborút, Lincoln meggyilkolását, majd az azt követő rekonstrukciós korszakot követi végig a Ku-Klux-Klan megalakulásáig.
A film első fele korábban elképzelhetetlen számú statisztát mozgatott, a harcjelenetek a mai napig nagyszabásúnak érződnek, Griffith a filmben elsőkként dolgozott közelikkel, az alkotás végi párhuzamos vágással nagyon hatásosan teremtett feszültséget két kiszabadításos jelenet között. Amely pedig szerintem a legnagyobb előnye akár a Cabiriához, vagy egyéb kortárs alkotásokhoz képest, hogy az 1375 vágásával és az innovatívabb, bátrabb kamerakezelésével sokkal hatékonyabban és izgalmasabban valósította meg a történetmesélést, nem volt rá szükség a megtekintés után, hogy egy több oldalas szinopszist végignyálazzak, hogy rájöjjek, hogy mi a fene történt pontosan az elmúlt X órában.
A technikai előnyeit azonban erősen beárnyékolj a mozi második felének a cselekménye, amely egy lejárató kampány a (bármennyire is nevetségesnek tűnhet, de többnyire befestett bőrű fehér színészek által játszott) feketék és félvérek rekonstrukciós érában kifejtett tevékenységével szemben, amikor is a film szerint ellehetetlenítik a demokráciát, semmibe veszik a politikai normákat, szexuálisan zaklatják a fehér nőket és gátlástalanul visszaélnek a fegyveres erőszak monopóliumával. Aggodalomra azonban semmi ok, mert jön a fehér köpenyes árja nép, és nagy éljenzések közepette revansot vesz az elnyomókon. A film végi jelenetsorok hatása akkora volt, hogy az Amerika hőskora egymagában felelős a Ku-Klux-Klan 1915-ös újjáalakulásáért. Mai szemmel a mozi második fele annyira abszurd, hogy inkább nevet rajta a néző, mint megbotránkozik, azonban a megjelenése idején a forgatókönyvben szereplő pillanatokat sokan történelmi tényként tartották számon, így bár akkor is komoly ellentábora volt a filmnek, közel sem annyira meglepő a sikeressége, mint mai szemmel lenne. Én szerintem 2020-ban helyén lehet kezelni a filmet, és nem azoknak a nézőpontját osztom, akik szerint törölni kéne a jelenkori filmoktatásból az alkotást, nyilvánvaló rasszizmusa ellenére egy technikai csoda, és tempója miatt egy korán sem unalmas alkotás, amelyet a filmművészet minden szerelmesének érdemes megtapasztalnia.
Mint ahogyan az szóba került, akadtak az Amerika hőskorának ellenzői is szép számmal már a maga korában is, így sokan úgy gondolják - helytelenül -, hogy Griffith bocsánatkérő levele volt egy évvel később a szeretetnek a (vallási) diszkriminációval szembeni erejéről szóló állásfoglalása, a Türelmetlenség. Éppen ellenkezőleg, a rendező egy 1915-ös publikációjában arról írt, hogy soha nem sértették még a művészeti életben olyan erősen a szólás-, és a sajtószabadságot, mint amikor az Amerika hőskorát bírálták, és minden cenzúrára irányuló törekvés forrását az alkotókkal szembeni intoleranciára vezette vissza (emiatt és a film tükrében sem is igazán értem, hogy miért kapta az Intolerance a Türelmetlenség címet, de végeredményében mindegy is). Ennek a gondolatnak állított szobrot a Türelmetlenség, amely alapul vett, és alsó hangon is a négyzetre emelt mindent, amely az Amerika hőskorát elismertté tette, hogy Griffith megalkossa vállaltan minden idők legnagyobb filmprodukcióját. A büdzsé hússzorosa volt a The Birth of a Nationének, a gyártásban nyolc társrendező működött közre, köztük például Erich von Stroheim (Gyilkos arany) és a harmincas évek horrorfilmjeinek egyik nagyágyúja, Tod Browning (Drakula, Szörnyszülöttek). Az alkotásban több ezer szereplő tűnt fel, a játékidő eredetileg nyolc órásra volt tervezve, de aztán "mindössze" három és fél órára csökkent a végső vágás után (amelynek egy része azóta elveszett, az általam megtekintett változat 166 perces volt), egyszerre négy sztorit mozgatott, és olyan, mai szemmel már nem túlzottan összetett, de 1916-ban újdonságnak számító szimbolizmust alkalmazott, amelyet nem is igazán értett a nagyközönség, ennek megfelelően pedig méretes bukás lett a film a kasszáknál.
A cselekmény tehát négy történelmi síkon zajlik: az első a Jézus születése és keresztre feszítése közötti időszak, a második Babilon bukásához kötődik, ezt követik a Szent Bertalan-éji történések, amikor IX. Károly király lemészároltatta a hugenottákat, majd az 1916-os "jelenkor", egy sztrájk leveréséről, egy férfi ártatlan meggyanúsításáról és halálra ítéléséről. A négy történet egyidejűleg, váltakozva zajlik, a film végére pedig a Griffith által annyit alkalmazott párhuzamos vágás tökéletesítésével válik egy igazán katartikus egységgé a befejezés. Az idősíkok a brutális díszleteknek és az aprólékos jelmez tervezésnek hála végig könnyen elkülöníthetőek maradnak (amely egy több, mint száz éves filmtől nagyobb teljesítmény, mint elsőre tűnhet), de elégé egyenetlenek, a jézusos és a francia részek eltörpülnek méretükben és hosszukban a másik kettő mellett. A korai filmek gyermekbetegsége, viszont szerintem itt is bizonyos mértékben előjön, hogy nem annyira kell elbambulni ahhoz, hogy az egyes történet szálakon belül elvesszük a fonalat, ki kicsoda, ki támad kit, ki van kivel és hasonlók. Ez az Amerika hőskorában jobban működött, itt kicsit Griffith nagyot markolt, de nem olyan borzasztóan zavaró a jelenség, mint néhány kortárs alkotásban.
Ha a filmből csúcspontot kellene kiemelni, akkor gondolkodás nélkül a babiloni csatát és a modern jelenet záró képsorait mondanám. Előbbi már-már csodaszámba menően monumentális, még úgy is, hogy el vagyunk kényeztetve a helm-szurdoki léptékű ostromokkal manapság. A díszletet több, mint kilencven méteres, épített várfalak alkotják (fun fact: a maradványai fellelhetőek az L.A. Noire című Rockstar által gondozott videojátékban), a csatában pedig háromezer statiszta vett részt. A rendező láthatóan büszke is volt a kreálmányra, több jelentben is találkozhatunk olyan beállítássorozatokkal, ahol a hatalmas nagytotálokból varázsol közeliket Griffith a csata hevében. A harcok pedig ezen felül is minden túlzás nélkül epikusak. A rengeteg vágás miatt nagyon mozgalmasak és könnyen követhetőek, teli van lefejezésekkel, kőhajító gépekkel, elefántokkal, fogathajtással, köröket vert minden kortárs történelmi műre, beleértve az Amerika hőskorát is. Technikailag egyébként is egy kiforrott olvasztótégelye a Türelmetlenség mindennek, amelyek Griffith karrierjét meghatározták. Rengeteg svenk, a korábbi műveihez képest is erősen megszaporodott számú közeli, különböző áttűnések az egyes jelenetek között, mozgó járművekre elhelyezett kamerák, és a már sokat dicsért párhuzamos vágás, amelynek legtökéletesebb megvalósulása az az említett végkifejlete a modern kori szálnak, amely a mai napig megdöbbentően izgalmas és feszültségteli.
A történetszálak a film végére technikailag nagyszerűen egybefonódnak, tartalmilag viszont már kevésbé. A három, 1916-hoz képest múltban játszódó cselekmény központi témája a vérontásba torkolló vallási intolerancia, míg a modern szál, amely az egészet egy egységgé, és valamilyen univerzális mondanivalóvá kellene hogy kovácsolja pedig a kapitalista és a munkásréteg szembenállásáról és a szeretet erejéről próbál állást foglalni egy vérbeli melodráma keretein belül. A filmet átszövik jelenetek, amelyek egy ringatózó jászolt és az örök anyaság karakterét (a kor egyik legkeresettebb és legcsinosabb színésznője, Lillian Gish által megformálva) ezzel is szimbolizálva a generációk múlását és az intolerancia örökkévalóságát, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem tökéletesen összeállt a mondanivaló. Az ehhez hasonló szimbólumok átszövik a filmet, és megalapozták a '20-as évek szovjet montázsfilmjeinek, többek között Eisenstein és Dovzsenko alkotásainak a mozgatórugóit.
Én azt gondolom, hogy kellő nyitottsággal és értelemmel hozzáállva az Amerika hőskora nem szabadna, hogy egy ártalmas filmként legyen elkönyvelve és jelentősége mesterségesen vissza legyen szorítva, ettől függetlenül a Türelmetlenség akár alternatívaként is egy könnyedén ajánlható filmalkotás, és nem véletlenül választottam azt a bejegyzés központi témájának. Kevésbé ellentmondásos, mint elődje, viszont minden téren monumentálisabb, helyenként csodálatra méltó, nem állítanám, hogy olyan borzalmasan szórakoztató, de azért relatíve könnyen befogadható, Griffith életművének a technikai kicsúcsosodása és az eltelt több, mint száz év alapján a mai napig tökéletes táptalaja minden idők legnagyobb hatású rendezője kéznyomainak a tanulmányozására. Természetesen mind a két film public domain, így bárki ingyenesen megtekintheti őket, és állást foglalhat maga a kérdésben. Végezetül pedig álljon itt Griffith, és különösen az Amerika hőskora kapcsán egy videoesszé formájában megfogalmazott ellenvélemény olyan érvekkel, amelyeken érdemes lehet elgondolkodni:
