Sok szempontból az idei Oscar szezon Sráckora a Holdfény. Nem csak amiatt, hogy a két film egy-egy hosszú időtávot felölelő coming-of-age történet, hanem hogy a Moonlight az idei év talán legambíciózusabb cselekménye, egy kritikai világsiker, ami nyilván bevétel tekintetében nem szállhat versenybe 2016 legnagyobb durranásaival, de minden filmeket minimálisan is követő néző tisztában van a jelenséggel, és nagy részének meg van róla már látatlanban is a véleménye. Ahogyan a Boyhood mindössze egy tizenkét éven át forgatott felnövéstörténetként élt sokak fejében, úgy Barry Jenkins második filmjét is előszeretettel redukálják le sokan egy fesztiválszezonra megálmodott, feketékkel és a homoszexualitással könnyeket kicsalni kívánó művé. A Holdfény viszont ezeknél a kicsinyes eszközöknél sokkal többre vállalkozik, és sokkal többet is tud nyújtani.

A film Chiron életébe enged minket belekóstolni kisiskolás korától nagyjából a húszas évei közepéig, Liberty City városában. Egy szinte csak afroamerikaiak által lakott negyedben, ahol a fiatalok számára a biztonságérzetet sem az iskolában, sem azon kívül nem tudja a társadalom igazán megteremteni, és a kitörési lehetőség leghalványabb szikrája sem ég senkiben. Chiron pedig ennek a környezetnek a mércéjével mérve is borzalmasan hátrányos helyzetből indul. Apját nem ismeri, anyja crack függő és közel sem adja meg azt a gondoskodást a fiának, amire egy tíz évesnek szüksége lenne, visszahúzódó személyisége miatt pedig folyamatosan ki van téve a korosztálya általi kivetettségnek. A narratíva három élesen elkerülő szakaszra oszlik - a különböző felvonásokban különböző alakításokkal Chiron személyében, - amiből az első kettő szinte tökéletes. Itt bonyolódnak le a film legfontosabb témái, mint a pusztán másság miatti gyermekkori bántalmazás vagy az apa- és anyakarakter idegenekben való meglelése. Ezekben a részekben csupán pár lírai párbeszéd üt el az amúgy lenyűgöző összképtől, amiket nem sikerült mindig teljesen hitelesen a karakterek szájába adni. A záróepizód a film első kétharmadának a döntően vizuális történetmesélése helyett egy sokkal szövegközpontúbb megoldást választ, ami számomra közel sem volt annyira hatásos, és hiába volt talán kicsit még túl hosszú is a lezárás, így is volt némi hiányérzetem a végére egy-egy elvarratlan szál miatt. A Moonlightban egyik fő kérdéskörként megjelenő homoszexualitás pedig nem kelti azt az érzetet, hogy csak azért került bele a filmbe, hogy azzal a forgatókönyv egy újabb kisebbséget szolgáljon ki, nem hat a történetbe beleerőszakoltnak és megvalósításában a film egészéhez hasonlóan érzelmes, de nem csúszik át az érzelgősség kategóriájába.

Részemről magasan a Holdfény vonultatja fel a 2016-os év legerősebb szereplőgárdáját, külön kiemelve a fantasztikus - és az Oscar-díjra is komoly esélyes - Naomi Harris-t és Mahersala Alit, illetve a legfiatalabb Chiront, Little-t alakító Alex R. Hibbert-öt, aki az utóbbi évek egyik legjobb gyermekalakítását nyújtja. Tényleg szinte kivétel nélkül mindenki tökéletes. Emellett pedig a Moonlight technikailag is egy gyönyörű film, nagyon jól áll neki a kézikamerás fényképezés - én nem vagyok egy nagy rajongója a shaky camnek, egyedül az zavart pár jelenetnél, - szuperül lett megvilágítva, mindezek mellé pedig Nicholas Britell érdemeként az év egyik legjobb filmzenéje dukál.

Nem gondolom, hogy a Holdfény egy hibátlan film lenne, a befejezés számomra közel sem hozta azt a katarzist, és azt a kerek lezárást amit talán megérdemelt volna a felvezetés. Azonban még így is egy kiváló és fontos film, ami nem pusztán a melegek és a feketék helyzetét kívánja elfogadhatóbbá tenni, hanem egy sokkal szélesebb közönség számára nyújt valami azonosulhatót, amin a záró képsorok után hosszasan el lehet és érdemes is elmerengeni.

★★★★☆