Ugyan számomra a 12 év rabszolgaság az évtized egyik leginkább túlértékelt Best Picture győztese, azonban azt nem tagadom, hogy Steve McQueen látvány szintjén kivételeset alkotott. A Holtodiglant az utóbbi idők legkiválóbb thriller-jei között tartom számon, ami nagy részben Gillian Flynn forgatókönyvének érdeme. Az akciófilmeken belül pedig talán a kedvenc alműfajom a bankrablós mozik. Ezek után nem is volt nagy meglepetés, hogy a három összetevő turmixa, a Nyughatatlan özvegyek is kellemes utóízt hagyott a számban.
A Harry Rowlings (Liam Neeson) által vezetett rabló szervezet tagjai egy balul sikerült meló következtében a menekülő autójukban égnek az összes elcsent pénzzel együtt. A megkárosított hamar rájön, hogy kinek a keze volt a dologban, és Harry özvegyének, Veronicának (Viola Davis) egy hónapos ultimátumot ad, hogy teremtse elő mind a kétmillió odaveszett dollárt, ha nem akar rövidesen a férje sorsára jutni. A nő pedig más kiutat nem látva felkeresi volt férje társainak magukra maradt feleségeit, hogy együtt vigyék véghez Harry utolsó dobását. Ugyan a Widows külsőségeiben egy heist mozi, mégis nagyjából pont annyira zsánerfilm, mint Ben Affleck 2010-es remeke, a Tolvajok városa. Ad maga a bankrablás egy keretet a történetnek és segít előrelökdösni a cselekményt, de a Nyughatatlan özvegyek egy kőkemény karakterdráma. A bevezető képsorok után azonnal bele is lök minket a forgatókönyv a mély vízbe, egyszerre, folyamatosan váltogatva kezel vagy egy tucat szereplőt. Meg is ijedtem egy pillanatra, hogy mennyire fog ebből káosz kisülni, hiszen a 130 perces játékidő ma egyáltalán nem tekinthető hosszúnak, de szerencsére nem sok alapom volt rá, alig volt elvarratlan szál, vagy olyan karakter, akivel kapcsolatban hiányérzetem lett volna.
Relatíve sokrétű a történet, belengeti a film a hatalom kérdéskörét, miért lép valaki a politika útjára, meddig hajlandó elmenni a céljaiért, hogyan érvényesülhetnek a feketék a közéletben, és nem is ad rájuk McQueen bizakodásra okot adó választ. A Nyughatatlan özvegyek magja viszont - már a cím alapján sem különösebben meglepő módon - egy vérbeli feminista mozi. Tartottam tőle a 12 év rabszolgaság után, hogy nagyon kétoldalúan lesz körüljárva a probléma, ehhez képest meglepően színes szereplők és sorsok tárulnak fel a szemünk előtt. Természetesen a domináns az a "nők is meg tudják csinálni a férfiak dolgát, még akár sokkal jobban és emberségesebb módon is" szál, viszont például Alice karaktere (Elizabeth Debicki remek alakításában) egy fényűző élethez szokott, naiv, igazi Barbie baba, nem az a típusú figura, akire első blikkre egy női sztereotípiákat elásni kívánó filmtől várna az ember. Ha már a szereplőknél tartunk, az abszolút etalon Veronica. Harry halála után az őt ért fenyegetések ellenére csak az elutasítás falaiba ütközik, úgy lesz kénytelen a saját kezébe vennie az életét, hogy a lelki megpróbáltatásai férje eltávozásával még csak megkezdődtek. Kőkemény, határozott, mindeközben mégis elegáns, nálam az év egyik legjobb női alakítása. A pénz nélkül, gyermekeivel a sorsára hagyott Linda pedig simán Michelle Rodriguez egyik legjobb szerepe. Talán Belle (Cynthia Erivo) figurája volt az egyetlen, akit túl vázlatosnak éreztem ahhoz, hogy beleláthassak a motivációiba, nem vettem volna zokon, ha lett volna még pár jelenete.
Férfiak terén nálam egyértelműen Daniel Kaluuya vitte a pálmát, az elmúlt bő egy évben többedszerre bizonyítja, hogy nem ok nélkül kapja meg Hollywoodban a jobbnál jobb szerepeket. Ő játssza talán a leginkább kétdimenziós karaktert egy verőember személyében, de ez a kicsit hézagosan megírt szereplő csak még jobban teret ad annak a hidegvérű, sokszor nagyon humoros alakításnak, amit a színész hoz. Kaluuya karaktere és bátyja riválisát, Jack Mulligant a mindig kiváló Colin Farrell hozza, aki bánatára Chicago hatvan éves polgármester dinasztiájának a sarja, így minden kedvtelensége és ellenérzése ellenére nincs sok választási lehetősége a sorsával kapcsolatban, viszont cserébe hozzá kötődnek a mozi legviccesebb jelenetei. De említhetném a lelkészt, vagy az idősebb Mulligant (Robert Duvall) is, teli van a film jobbnál jobb karakterekkel és alakításokkal.
A Nyughatatlan özvegyek hosszan építkezik, ahogy halad előre a rablás kitervelése úgy kerülnek elő újabb figurák és kerülünk közelebb a már megismertekhez. A mozi kétharmadánál vesz egy éles kanyart a történet, amikor végre összefutnak a szálak, feltárulnak a miértek. Én nem számítottam arra, hogy ebbe az irányba megy el a film, viszont nem is mondanám azt kifejezetten, hogy tetszett vagy hova tovább, hogy működött. A végére kicsit elfáradt a sztori, vártam már, hogy rátérjünk az utolsó felvonásra, azonban maga a heist némileg csalódást keltő volt, különösen egy ekkora terjedelmű felvezetés után. Rövid is volt, nem is igazán állított valós kihívást a szereplők elé, hiába nézett ki tök jól, így is némileg összecsapottnak érződött. A filmezési stílus egyébként nagyrészt a háttérbe szorul, de ez egy ennyire dialógus vezérelt forgatókönyvnél nem probléma, így is akadnak gyönyörű beállítások, izgalmas kameraszögek (egy autó motorháztetőjéről rögzített párbeszéd az egyik kedvenc jelenetem volt) az erre fogékonyak nagy örömére.
Nagyrészt amit a Nyughatatlan özvegyektől vártam azt megkaptam, amitől pedig tartottam, az alaptalan félelemnek bizonyult. Ha a filmtörténelem legnagyobb szabású bankrablására vágysz, akkor valószínűleg érdemes máshol keresgélned. Azonban a sok szereplőt felvonultató, kiváló karakterdinamikával rendelkező, humoros forgatókönyvek kedvelői meg fogják találni a számításaikat Steve McQueen idei termésében. Ha az akció és a dráma aránya kiegyenlítettebb lett volna gond nélkül helyet követelhetett volna a mozi a 2018-as kedvenceim között.
