Kevés magyar film bemutatóját övezte akkora érdeklődés, mint amilyenben a Napszállta részesült. A cannes-i versenyről lemaradó, majd végül a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon porondra került alkotás irányába persze nem voltak alaptalanok az elvárások: annak a Nemes Lászlónak a második egész estés filmje, akinek 2015-ös remekműve, a Saul fia azonnal fogalommá vált itthon. Harminchárom év után hozta el Magyarország számára az Oscar-díjat, és nagy szerepet játszott abban, hogy a hazai filmgyártás ismét komoly tényezővé vált a kontinensen. Az a kulturális hatás, amelyet Ausländer Saul tusája kiváltott, egy egyszeri, megismételhetetlen folyamat volt, nem is gondolom, hogy szerencsés lenne a rendező minden filmjében ezt az élményt keresni, és minden alkotását az elődhöz hasonlítgatni. Sokkal inkább voltam az idei darabja kapcsán arra kíváncsi, hogy miként képes többnyire ugyanaz a stáb nagyobb költségvetéssel a zsebében és több tapasztalattal a háta mögött továbblépni egy ilyen bemutatkozás után.
A Napszállta Leiter Írisz, a híres kalapkészítő család egyetlen életben maradt tagjának viszontagságait követi végig az első világháború kitörését megelőző forradalmi hangulatban úszó Budapesten. Már rögtön a műfaji besorolással gondban vagyok. Alapvetően egy dráma egy fiatal lány útkereséséről és önmegismeréséről egy idegen környezetben, de ez az út - mindenféle poén lelövése nélkül - olyan sikátorokba vezet, ahol helyenként thriller-, vagy akár horrorszerűen tör ki a káosz és a kétségbeesés. A kamera mögött ismét a már a Saul fiával bizonyított Erdélyi Mátyás áll, aki kíséretében 140 percen keresztül Írisz perspektívájából követjük végig az eseményeket. A lánnyal együtt tárjuk fel az ismeretlent, csak azokat a szereplőket, csak azokat a tényeket ismerjük, amik a szemünk láttára jutnak Írisz tudomására, vele együtt tapogatózunk a homályban és vágyunk a válaszokra. Ez a bezártság hatását keltő kamerakezelés tökéletesen működött a holokauszt témánál, és teszi a dolgát itt is, a remek hanghatásokkal együtt többnyire igazán immerzív élmény. Az egyetlen problémám a megvalósítással az volt, hogy többször éreztem azt, hogy az alkotók szándékánál is jobban elveszett egy-egy jelenet esetében az információ. Volt, hogy nem tudtam eldönteni a szűk látótér miatt, hogy éppen melyik helyszínen járunk, vagy kivel beszélgetünk, ami egy olyan filmben, ami alapjáraton is sokat épít az ismeretlenre és a kérdőjelekre nem egy ideális helyzet. A cselekménnyel kapcsolatban nemcsak azért vagyok ennyire szűkszavú, mert nem szeretném senki számára tönkretenni az első megtekintés varázsát, hanem azért is, mert ahogy a nyomozás közben rakjuk össze a kirakós darabjait, és szemünk láttára szabadul el a zűrzavar, úgy botlunk újabb és újabb kérdésekbe, amelyekre a végfőcím után sem kapunk választ. Akik fogékonyak a Bergman és Lynch által olyan lelkesen használt megmagyarázhatatlanságra, azok mind a tíz ujjukat le fogják nyalni a játékidő alatt, azonban ahogy láttam nem csak az én arcomra ült ki a "most tulajdonképpen mit is láttunk pontosan" kifejezés a vetítést követően.
Ami történet szintjén nekem kicsit hiányérzetet okozott, azt kamatostul visszakaptam hangulat terén. A Napszálltának helyenként valami iszonyatos atmoszférája van, volt egy-két jelenet, amelyeket simán az év legerősebb mozis pillanatai közé sorolnék. Az operatőri munkáról már megemlékeztem, a látványtervezés csillagos ötös, gyönyörűek a díszletek és a jelmezek, minden képi eszköz arra szolgál (sikerrel), hogy visszarepüljünk a száz évvel ezelőtti Budapestre, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy hova kerültek a film megvalósításába beleölt milliók. A látványt a zene és a hangok teszik még teljesebbé, a régi táncok vegyítése a néhol hidegrázós taktusokkal teli találat. Mindez persze nem sokat ért volna, ha a színészi játék nincs a helyén, de szerencsére erről szó sincs. A legnagyobb feladat az Íriszt játszó Jakab Julira hárult (tekintve, hogy a film szinte teljes egészében az ő premier plánját bámuljuk), és ami kezdetben kicsit színpadiasnak hatott, az a film előrehaladtával teljesen természetessé vált. Nekem senkire nem volt komolyabb panaszom, Juli mellett a Brillt játszó Vlad Ivanov és a Zelmát megtestesítő Dobos Evelin játéka maradtak meg, mint kiemelkedő alakítások.
Nehéz film végigülni és értékelni is a Napszálltát, nagyon sokban múlik a befogadón a megítélése, semmiképpen sem mondanám azt, hogy érdemes mindenkinek azonnal a moziba tódulnia miatta. Egyrészről egy nehezen emészthető, helyenként bosszantóan titkolózó film, amely nem ad lehetőséget szereplőkkel való azonosulásra, így sem az értelemre, sem a szívre nem tud (nem akar) hatni igazán. Másrészről viszont ahol működik, ott nagyon, néhány jelenet egészen megbabonázó, minden beállítása a falra kívánkozik (a záró jelenet valami egészen gyönyörű), és folyamatosan történik valami, fél órát simán letagadhatna a mozi a játékidőből. Ez a lidérces utazás a téboly birodalmába számomra túl meggyőző volt ahhoz, hogy komolyan felrójam neki a hagyományos alkotóelemek hiányát, de akinek herótja van a kísérletibb megközelítésű filmektől, az kerülje el messziről a Napszálltát.
