Csodálkozva, de nagy bizalommal fogadtam a bejelentést, hogy a két évvel ezelőtti kedvenc filmem, A kaliforniai álom rendezője a holdra szállásról forgat mozit, Az első ember címen. Korábbi két alkotásával és a muzsika iránti szenvedélyével összefolyt a direktor személye a nagyszabású zenés darabokkal, ha már Armstrong, akkor ettől a gárdától Louis életét feldolgozni minden bizonnyal egy kiszámíthatóbb választás lett volna. Azonban a Whiplash és a La La Land után harmadszorra is igazolta azt Damien Chazelle, hogy nevét az évtized legjelentősebb rendezői között kell emlegetnünk.

Az első ember egy meglepően személyes és visszafogott alkotás a műfaj léptékeivel mérve. A cselekmény alapja és történeti háttere valószínűleg mindenki számára ismert, a hidegháború időszakában az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egy végeláthatatlan fegyverkezési és tudományos versenyt folytat, amelynek egyik legjelentősebb frontja az űrkutatás. Az 1900-as esztendőkben soha nem látott technológiai fejlődésen megy keresztül a világ, pár röpke évtized leforgása alatt jut el az emberiség az első repülőgépek megalkotásától a holdra szállásig. Ez utóbbinak előmunkálataiba kapcsolódunk be Neil Armstrong (Ryan Gosling) szemein keresztül, és követjük végig útját a NASA személyzetébe történő kiválasztástól az első lépés megtételéig, az addig ismeretlen égitesten. A nyitójelenettől megfogja a nézőt a film intimitása. Chazelle elvétve dolgozik csak nagytotálokkal, az űrhajós és a földi jeleneteken is szinte végig Neil közelijét vagy az ő közvetlen környezetét figyeljük egy kézi kamerán át, nagyrészt lecsupaszítva ezzel a moziról azokat a külső hangokat, amelyeket az űrkutatás témájától okkal várhatnánk. Armstrong a filmben nem egy szuperhős, hanem egy egyszerű halandó, Gosling pedig kiválóan alakítja ezt a múltja által üldözött, zárkózott, de céltudatos és végtelenül professzionális karaktert, aki kizárja magából a külvilág társadalmi és politikai nyomás által keltett zajait. Ugyan a sztori kedvező kimenetelét mindenki ismeri, mégis az alkotás sugároz egy melankolikus hangulatot, amelyet csak egy-egy finom humorforrás old fel néhány pillanat erejéig. Hiába beszélhetünk az USA egyik legnagyobb XX. századi teljesítményéről, Az első ember elkerülte azt a grandiozitást, amelyet mondjuk A számolás joga és hasonló, nem titkoltan Oscar-csali tudományos filmektől láthattunk. Nem jár minden megkönnyebbüléssel együtt giccses ováció, minden problémával színpadias fejvesztés, nem látunk a Csillagok között dokkolásához hasonlítható katarzist, minden kicsi, lassú és hosszas várakozásokkal teli.

Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének feszült pillanatok a filmben, az űrhajókon belüli jelenetek például komoly bezártság érzetet keltenek, amelyekről akaratlanul is a 2001: Űrodüsszeia utolsó harmada jutott az eszembe. Nem ez az egyetlen utalás a nagy klasszikusra, a Docking Waltz komolyzenei taktusaira úszó úrhajó nem kérdés, hogy mi előtt tiszteleg, annak a fényében pedig, hogy az összeesküvés-elméleteket gyártók egyik közkedvelt témája, hogy Kubrick rendezte meg a holdra szállást, az egész egy külön pikantériát kölcsönöz a dolognak. Ha már a zenénél tartottunk, Justin Hurwitz harmadszorra is igazolja Chazelle filmjeiben, hogy bármihez nyúl, az arannyá válik, idén egyik filmnek sem élveztem annyira a soundtrackjét, mint a First Mannek, a zene a gyönyörű világítással és a ’60-as éveket idéző képi szűrővel csodálatos elegyet alkot. Nemcsak a hangokkal, hanem azok hiányával is remekül játszik a rendező, örülök, hogy az éjszakai vetítésen láttam a filmet, mert a kevés néző miatt a néha síri csendben zajló jelenetek igazán hatásosak tudtak lenni.

Az első ember ugyan egy életrajzi film, de mindössze pár év történéseit öleli fel. Alig tesz valamit a forgatókönyv azért, hogy behatóbban megismerhessük a szereplőket, így a színészekre hárul a feladat, hogy megtöltsék élettel és háttérsztorival a karaktereiket, amely szerintem maradéktalanul sikerült is. Ryan Goslingról már megemlékeztem, de a film igazi sztárja az Armstrong feleségét alakító Claire Foy, a mostanában elengedhetetlen, erős anya és feleség szerepében, akinek meg kell birkóznia a gyermekei nevelésével és a folytonos alkalmazkodással, miközben férje minden nap olyan útra indul, ahonnan nincs garancia, hogy valaha is visszatér. Egyszerre gondoskodó, szeretetteljes, érzékeny, de amikor a szükség azt kívánja meg, akkor ellentmondást nem tűrően határozott, két jelenete pedig igazán megható. A színészekhez hasonlóan a díszlettervezők is kivételes munkát végeztek, nyilván hálás téma az űrtechnológia ilyen szempontból, de minden valódinak hat, amely szintén hozzájárul ahhoz, hogy a film atmoszférájára ne lehessen panasz.

Nem tökéletes persze minden szemszögből a First Man sem. A játékidő közel két és fél óra, és ez érződik is a filmen. Végig lassú, alapvetően nem is válik vontatottá, azonban a végkifejlet felé kezdtek kicsit elkalandozni a gondolataim, miután harmadszorra láttuk gyakorlatilag ugyanazt a belső teres szekvenciát. Szintén a záróakkord tekintetében zavart az, hogy nagyon hirtelen, nem a kellő építkezéssel vált epikussá az utolsó húsz perc, látványosan elütött attól a képi-hangi világtól, amelyet a film egészen odáig megteremtett. Ez az előző problémámra visszavetítve nem egy egyszerű kérdés, hiszen akkor valószínűleg még önismétlődőbbnek hatott volna az említett jelenetsor, de ebben a formában számomra nem igazán működött. Neil életútja minden melankóliája ellenére egy szép történek, olyannyira, hogy néha már túlzottan konfrontációkerülőnek hatott. Mintha Chazelle-nek az lett volna a szándéka, hogy még véletlenül se gyalázzon meg semmilyen emléket, tüntessen fel bárkit is rossz színben. Nem igazán vannak a filmben ellenpontok és egy kivétellel negatívabb karakterek sem, Armstrongék házasságán kívül minden kapcsolat gördülékeny és harmonikus. Természetesen lehet, hogy ez így is történt, vagy Neil így élte meg, de nekem inkább csak egy óvatos döntésnek látszott.

Nehéz igazságot tenni Az első ember kapcsán, ha azt a kérdést akarjuk megválaszolni, hogy hol helyezkedik el az alkotás Damien Chazelle filmográfiájában. A Whiplash 2014-ben azonnal modern klasszikussá vált, A kalifornai álom pedig az egyik kedvenc mozim az évtizedből. Míg az iméntiek egyik legnagyobb előnye volt, hogy nagyon heves érzelmeket, tudtak kiváltani a nézőből, Az első ember egy visszafogottabb, lassabb, szomorkásabb élmény, amely újranézhetőségi faktorban jellegénél fogva sem veheti fel a versenyt az előbbiekkel. Azonban az kétségtelen, hogy hibái eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy megvalósításában a mű az egyik legizgalmasabb, legkülönlegesebb életrajzi filmje az elmúlt pár évnek, és megmutatja azt, hogy Chazelle bármelyik műfajban képes kivételest létrehozni.

★★★★☆