Életem legelső moziélménye volt (nyolc évesen) a Harry Potter széria nyitóepizódja, a Bölcsek köve, Rowling fantasztikus varázslóvilága pedig azonnal magával ragadott, és egész általános- és középiskolás éveimet végigkísérte a kis mágusok felcseperedéstörténete. Az első néhány rész magasan a legtöbbször megnézett filmjeim közé tartozik, és semmilyen kedvenc filmes toplistámról nem hiányozhatnak. Valószínűleg ennek köszönhető az, hogy David Yates hatodik visszatérésére a muglik és mágusok világába, a Legendás állatok - Grindelwald bűntetteire még minden nyilvánvaló baklövése ellenére sem tudtam igazán haragudni.
Ott vesszük fel a fonalat, ahol az előzmény 2016-ban abbahagyta, Grindelwald (Johnny Depp) megszabadul láncaitól, és útnak ered, hogy felkutassa - az első rész eseményeit valahogy túlélő - Credence-t (Ezra Miller), akinek a felhasználásával megvalósíthatja tervét, és létrehozhat egy aranyvérűek által uralt világot. Ennek megakadályozása érdekében az Aurorok egy néhány fős csoportot küldenek Credence likvidálására, a fiatal Dumbledore (Jude Law kiváló alakításában) pedig felkéri Göthét (Eddie Redmayne), hogy szálljon szembe Grindelwald erőivel. Maga az alapsztori szerintem teljesen korrekt. New York után a cselekmény Londonba és Párizsba tolódik át, szépen bővíti a Potter univerzumot a film, láthatjuk hogy hogyan jelenik meg a mágia Európa nagyvárosaiban, például egy freak show kereteiben, vagy a Mágiaügyi Minisztériumok folyosóin. Mindemellett az egész mozi teli van tömve olyan helyszínekkel, karakterekkel és kis utalásokkal, amelyek J.K. Rowling világa összes kedvelőjének okozni fog pár kellemes pillanatot. Remek érzés hét év után visszatérni a Roxfort falai közé, találkozni Dumbledore-ral és McGalagony professzorral (bár utóbbi tekintetében az idősík egyelőre nem tisztázott), emellett pedig bőséges háttérinformációt is kapunk olyan szereplőkről, családfákról, amelyek korábban csak említés szintjén tűntek fel a filmekben.
Természetesen nem pusztán egy fanservice az új Legendás állatok rész. A 2016-os előzmény nagyon nagyvonalakban felvázolt egy fő sztorivonalat, az idei epizód pedig ha ugyan szintén nem is túl bőkezűen, de tovább viszi azt a cselekményt, amely majd 2024-ben szükségszerűen Gellert és Dumbledore összecsapásába torkollik. Megismerjük Credence származását, és valamennyire bepillantást nyerünk Grindelwald motivációiba. Mondjuk az számomra nem nyilvánvaló, hogy mik is azok a bűntettei, amelyekről a mozi a címét kapta, mert túlságosan sok vizet nem zavar a gonosz varázsló, de cselekedeteivel legalább valamennyire megágyaz a jövő eseményeinek. A fő gond a filmmel az, ami miatt (nem véletlenül) az epizód szót használtam: a Legendás állatok nem érződik egy kerek egésznek. Azzal nekem alapjáraton nem lenne problémám, hogy nincs lezárva a történet, egy tervezetten öt részes folyamban ez nem is lenne elvárható. Míg a Harry Potter részeknél hiába tartott egy évtizedig a cselekmény, az soha nem volt elmondható (a Halál ereklyéi első felvonása kivételével, de az vállaltan egy kettészedett mozi volt), hogy ne lenne egy-egy film önmagában értékelhető, viszont a Grindelwald bűntetteiről, és most már úgy tűnik az egész Legendás állatok sztoriról süt az ötlettelenség. Rengeteg karaktert mozgat, sok apró cselekmény van kibontakozóban folyamatosan, sőt, én a több, mint két órás játékidő ellenére egy percre sem unatkoztam, de mégis annyira apró lépésekben halad előre a fő sztori, hogy nehezen indokolható, hogy a profitmaximalizáláson kívül milyen okból kellett azt öt részbe szétkapni.
Olyan érzete van az egésznek, mint egy sorozatnak, amely egy csomó időt szán arra a fő sodor előmozdítása kárán, hogy pepecseljen a mellékszereplőkkel, amivel egy televíziós szériánál, ahol hetente érkezik egy új epizód nincs is különösebb probléma, viszont két évet várni arra, hogy tegyen még egy tyúklépést a történet… nos, nem túlzottan lelkesítő. Valahogy Rowlingnak viszont sikerült még ezek mellett is úgy megírni a forgatókönyvet, hogy néha komoly kapcsolódási hibák csúsztak be, vakargattam a fejem párszor, hogy most egyes karakterek hogyan kerültek bizonyos helyszínekre, vagy honnan szereztek tudomást bizonyos eseményekről. Valószínűleg azt is az idei résszel észlelték a készítők, hogy jól lábon lőtték magukat a Legendás állatok koncepciójával, hiába vannak sokat vásznon a 2016-os epizód szereplői, a fő történet szempontjából teljesen mellékszereplőknek érződnek, és az írónő nem igazán tud mit kezdeni a karaktereikkel. A különféle lények itt is szerephez jutnak, de közel sem akkora mértékben, mint az elődben, bár kétségtelen, hogy pár humoros jelenet most is kötődik hozzájuk. Naná, hogy a kötelező megható jelenet sem hiányozhat a filmből, azonban a figurák, akiket érint, korán sincsenek annyira kidolgozva, hogy bármit is érezzünk irántuk, így semmi nem indokolja, hogy különösebben érdekeljen, mi történik velük. Akad még bőven, olyan eleme a történetnek, amibe bele lehetne kötni, van az egyik szereplőnek egy öt perces monológja bármiféle flashback jelenet nélkül, ami simán csak félkésznek érződik, van olyan karakter, aki nyilvánvalóan csak azért van benne a filmben, hogy benne legyen, és a filmvégi csavar is inkább tűnt nevetségesnek, mint logikusnak, de majd meglátjuk, mihez kezdenek vele a folytatásokban.
Ezek után nem olyan egyszerű megindokolni, hogy miért távoztam mégis pozitív szájízzel a vetítésről. Egyrészt ott van a már említett nosztalgiafaktor. Dumbledore-t önmagában is szuper fiatalon látni, a megformálásával Jude Law pedig kiváló munkát végzett, a nyugodt habitus és a mimika alapján gond nélkül el tudtam fogadni, hogy ebből a karakterből nő majd ki a Harry Potterekben megszeretett igazgató. A film premierje előtt volt a szereplővel kapcsolatos egy lépés miatt némi ellenérzés, de engem a végeredmény egyáltalán nem bosszantott, nem volt túlzottan hangsúlyos a téma. A Grindelwaldot alakító Johnny Depp… Johnny Depp. Mézesmázos, nyájas, de közben megjelenésre extravagáns, pont mint akármelyik mesefilm szerepében. Nem különösebben rémisztő vagy fenyegető, de azok alapján, amit megtudtunk róla nekem sem magával a karakterrel, sem pedig Depp játékával nem volt komolyabb bajom. A látványvilág alapvetően szintén rendben van. A kosztümök, sminkek, hajak remekek, a díszlettervezés fantasztikus (egyáltalán nem lennék meglepve, ha az előbbiek valamelyike miatt képviseltetné magát a film az Oscar-on), a vizuális effektekre sem lehet komolyabb panaszunk, bár sokkal nagyszabásúbbnak akar hatni, mint azt a Potter filmekből megszokhattuk, és emiatt kicsit a standard hollywoodi fantasy kategóriába esik a megjelenés. A 3D is korrekt, főleg az első harmadban érződik, hogy foglalkoztak vele a készítők, inkább ad az élményhez, mint elvesz. A visszatérő szereplők pedig hiába nem kapnak meghatározó szerepet a történet egészéhez mérten, még mindig szórakoztatóak és sokszor humorosak.
Az vitán felül áll, hogy a Legendás állatok – Grindelwald bűntettei nem egy kikezdhetetlen mozifilm. Elsősorban a történeten csúszik el az élmény, de még arra sem mondanám, hogy reménytelen, inkább csak bántóan takaréklángon ég. Viszont régi helyszíneket, régi szereplőket újra a mozivásznon látni kellő elégtétel, mindeközben a film tempója sokkal jobb, mint arra a leírtak alapján következtetni lehetne, alig van olyan jelenet, ami feleslegesen el lenne nyújtva. Tisztában vagyok vele, hogy elnézőbb vagyok a Grindelwalddal, mint kellene. Ha nem vagy Harry Potter rajongó valószínűleg a nyilvánvaló hiányosságokat sokkal kevésbé fogják az említett pozitívumok ellensúlyozni, viszont én azonnal néztem volna a harmadik epizódot, ha lett volna rá lehetőségem. Arra bőven elegendő volt a film, hogy meghozza a kedvem a folytatásokhoz, és kíváncsivá tegyen, hogy merre halad tovább a történet. Sokkal többre azonban nem igazán.
