Supposing, during the course of the picture, that it turns out that it's more interesting hearing the actors and myself talk about it than making the picture. That will be the picture.

Nos, ha nem lenne teljesen tiszta valakinek, hogy mit keres a friss megjelenések között 2018-ban egy Orson Welles film, nem igazán tudnám miatta okolni. A mozi egyike volt Welles be nem fejezett alkotásainak. Bő tíz éven keresztül forgott, hogy aztán folyamatos finanszírozási hercehurcák következtében annak premierjére a kultikus rendező élete folyamán már ne kerülhessen sor. Hátramaradt viszont több, mint száz órányi vágatlan felvétel és egy halom rendezői utasítás, amely alapján pár éve a filmet övező jogi problémák elcsendesedésével ismét felmerült az esély, hogy napvilágot láthasson az örökre elveszettnek hitt mű. Egy csúfosan megbukott crowfounding próbálkozás után pedig végül 2016 elején a Netflix karolta fel a projektet, hogy fél évszázadnyi kálvária után végül teljesen elkészülhessen, és a nagyvilág számára is megtekinthetővé váljon a A szél másik oldala.

Jake Hannaford (John Huston) egy nagy tekintélynek örvendő, de jócskán karrierje csúcsán túljutott filmrendező kínkeservesen próbál kellő mennyiségű tőkét előbányászni félkész mozija, a The Other Side of the Wind befejezésére. Hetvenedik születésnapja alkalmából összejövetelt szerveznek a számára, amelyre hivatalos, és amelyet kamerájával végigkísér a környék összes sajtósa, dokumentumfilm rendezője és esztétika hallgatója. Hannaford az esemény másnapján tisztázatlan körülmények között elhuny, volt tanítványa, Brooks Otterlake (Peter Bogdanovich) pedig magára vállalja a feladatot, hogy a vendégek által rögzített felvételekből rekonstruálja a születésnap eseményeit. Welles halála előtt nem sokkal tagadta, hogy életrajzi ihletésű lenne a film, de természetesen az. A valaha zseninek tartott, majd Hollywoodban megbukott rendező. Az írónak készülő, majd Orson berkeiben direktorrá avanzsáló, és mesterét hamar túlnövő Bogdanovich. A pénzügyi útvesztőben ragadt utolsó mozifilm. Az egész jelenséget áthatja az a fokú átfedés a film főszereplője, Hannaford, és Welles életútja között, ami azt sugallja, hogy a rendező talán nem is akarta élete során befejezni a A szél másik oldalát, csak hogy még tökéletesebb legyen a metafora. Nem ok nélkül használtam az imént a jelenség szót: a mozi Netflix jóvoltából történő befejezése egy minden tiszteletet megérdemlő, egészében, mint utolsó Orson Welles film és memoár egy mély elemzésre érdemes teljesítmény. Ellenben mint film, nem igazán működik.

Minden bizonnyal a kiadónak is lehettek kételyei az alkotás befogadhatóságával kapcsolatban, hiszen a filmmel egyidejűleg megjelentettek a forgatás viszontagságairól egy dokumentumfilmet is They'll Love Me When I'm Dead címmel, amely valamennyire segít helyrerakni a kirakós darabjait. Anélkül, hogy meglenne a kulcs, hogy egy önéletrajzi ihletésű filmről van szó, csak a sötétben tapogatózhat a néző, onnantól viszont minél jobban ismeri a rendező világnézetét, utolsó éveit, kortársaihoz való kapcsolatát valószínűleg egyre több oldalát fedi fel előtte a mozi. A szél másik oldala Welles válasza a '60-as, '70-es években tomboló avantgárd, New Hollywood irányzatra. A film nagy többségében a születésnapon résztvevő vendégek felvételeiből van összevágva, így egy korai found footage jelleget kölcsönözve az alkotásnak. A beállítások ritkán hosszabbak fél percnél, többnyire összefüggéstelen apró dialógusok vagy kamerába mondott monológok, amelyekből helyenként érdekes gondolatok kerekednek ki rendező és a stáb viszonyáról, az iparág anyagi vonzatairól, a megfelelő közönség megtalálásáról és úgy általában a filmművészetről, de többnyire csak rögtönzött rébuszok és szimbólumok, amikből baromi nehéz és fárasztó bármit is felfogni. A mozi maradék játékidejét kitöltő jelenet az azonos nevű film-a-filmben vetítése (kezd bonyolódni a történet), amely egy finom középső ujj az akkori kortárs európai rendezők absztrakt, szemérmetlen, álomszerű alkotásainak.

Amiben a The Other Side of the Wind avantgárd jellege leginkább megmutatkozik, az a vágási stílus. Ennek a fázisnak a végét már Welles nem élhette meg, így a Sam Raimi állandó vágója, Bob Murawski kapta meg a felhatalmazást a befejezésre. A megállás nélküli, többnyire bármiféle kapcsolódást nélkülöző jump cutok alkalmazásának nem ez a film a lehető legszélsőségesebb megvalósulása, de ahhoz pont elegendő, hogy teljesen összezavarja és elveszítse az egyszeri nézőt. Széjjel vannak szabdalva a nap történései, felváltva követik egymást különböző felbontású, zajosságú, színskálájú felvételek. Hiába dinamikus a mozi, hiába nincs egy túlhúzott pillanat sem, rengeteg a karakter, rengeteg a párhuzamos szituáció, nagyon megerőltető követni, hogy ki kicsoda, ki mit mond, éppen mi történik. A The Other Side of the Wind egyszerűen megszűnik élvezetes lenni. Önmagában a vágási technika nem tenné fárasztóvá a film megtekintését, mint írtam feljebb, ennél sokkal extrémebb példákkal is találkozhattunk a múltban, azonban mindez vegyítve a követhetetlen párbeszédekkel, közel megfejthetetlen kinyilatkoztatásokkal egy olyan elegyet alkot, amely hamar unalomba fullad, és elidegeníti a közönséget. Nem kételkedem abban, hogy a mozi minden jelenetét megállítva, a Welles életrajzzal egybevetve, fejtegetve értékes gondolatokat lehetne feltárni, de számomra ezzel már az alkotás elveszti a szórakoztató, és mint olyan, film jellegét. Ezen pedig az sem segít, hogy gyakorlatilag mindenki alakítását - különösen a már említett Huston és Bogdanovich mellett az egy filmkritikust megformáló Susan Strasberget - öröm nézni a képernyőn, a forgatókönyv néha megvillant egy-egy őszintén humoros pillanatot, Michel Legrand zenéje pedig egészen kiváló.

A születésnap egyik résztvevője szájából hangzik el a kérdés, hogy ha a filmet a néző nem képes megérteni, akkor mi értelme lenne egyáltalán beülnie rá, én pedig pontosan így érzem magam A szél másik oldala kapcsán. Hiába szegi meg minden helyen ahol éri a mozi a filmkészítés tradicionális szabályait, a korszak sok alkotása mindezen érdeme mellett is képes volt szórakoztató, izgalmas maradni, amely esetünkben nem mondható el. Nem kételkedem abban, hogy Orson Wellesnek pontosan ez az érzés kiváltása volt a célja az alkotással, Peter Bogdanovich és a Netflix pedig feltétlen tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, és így a végtermék a lehető legközelebb áll a rendező víziójához. A direktor legnagyobb imádói és az avantgárd rajongói minden bizonnyal sokkal több örömüket lelik a mozi megtekintésében, mint az átlag nézőközönség, így történetesen én is. Ami pedig nekünk marad, az a cikk elején idézett Orson Welles gondolat.

★★☆☆☆