Hiába az európai horrorfilm gyártás egyik megkerülhetetlen klasszikusa az 1977-es Suspiria, mégsem tartottam céltalannak egy modern remake elkészítését. Dario Argento remekműve az iskolapéldája a style over substence moziknak: elsősorban az általa teremtett látomásszerű hangulattal és a képi megvalósításával tudta magának évtizedek alatt kivívni a műfaj rajongóinak tiszteletét, azonban a világ kidolgozottsága és a történetmesélés szintjén bőven hagyott még helyet a továbbgondolásra. Luca Guadagnino, mint rendező képbe kerülése viszont minimum kérdéseket vetett fel. Hiába volt mindkét amerikai mozija (a Vakító napfényben, és az egészen csodálatos Szólíts a nevemen) kiváló, stílusa első blikkre nehezen állhatna távolabb Argentojétól. A végeredményül kapott Sóhajokkal ugyan nem voltam maradéktalanul elégedett, de még így is azt gondolom, hogy a film minden, aminek egy épkézláb remake-nek lennie kell.

Susie, a tehetséges ohioi balett táncos lány (Dakota Johnson) anyja halála után felvételt nyer egy világhírű mozgásművészeti társulatba a '70-es évek Berlinjében. Az események akkor kezdenek felgyorsulni, amikor sorra szívódnak fel a csoport tagjai, és egyre többen sejtik azt, hogy az egyesület vezetősége, élükön Madame Blanc-kal (a három karakter szerepében is tündöklő Tilda Swinton) áll a rejtély hátterében. Az alapkoncepción és a szereplőkön túl nem sok mindent kölcsönöz a Sóhajok az elődtől. Már a zavarba ejtően TV filmes bevezetőben nyilvánvalóvá válik, hogy egy boszorkányos történettel lesz dolgunk, de a remake egészen más utakon jut el egy egészen más befejezéshez, mint amelyet korábban megismerhettünk. Guadagnino inkább csak mint inspirációs forrás tekintett az eredeti Suspiriara, és (napjaink elvárásaival összhangban) a saját képére formálta az elképzelést. Lényegesen tágítja az előd univerzumát, sok a társulat céljával és működésével kapcsolatos technikai kérdésre ad kézzelfoghatóbb választ, de legalább ennyit fel is vet, így összességében még jobban épít az ismeretlenre, mint Argento műve. A Sóhajoknak van egy nyíltan társadalmi tudatosságra építő vetülete is, egy politikailag fűtött környezetben hangsúlyozza a nők szerepvállalását és elnyomottságát (erre még rá is játszik, hogy a film egyetlen kompetens férfi karakterét is Tilda Swinton alakítja). Nem voltam ettől a száltól elragadtatva, nem állítanám feltétlenül, hogy bele volt erőltetve a történetbe, de feleslegesnek éreztem a mozi kontextusában, csak indokolatlanul elnyújtotta az amúgy sem túl feszes cselekményt, és a befejezésnek is inkább ártott, mint használt.

A történetbeli bővüléstől függetlenül a Suspiria még mindig egy, az eredeti szellemiségében készült, lassan építkező atmoszférikus horror, annak pedig a jobb pillanataiban egészen kiváló. Dario Argento klasszikusa a vibráló, neonszerű fényeivel a mai napig az egyik legkönnyebben felismerhető darabja a zsánernek. Guadagnino a vöröses színvilágot átmentett a remake-re, de az egész (pár, a '77-es mozi megvalósítása előtt tisztelgő jelenetet leszámítva) a filmjeiben már megszokott fakó és pasztelles tónusokban úszik, ez a megoldás pedig nem kevésbé lenyűgöző, mint az eredetié, minden képkockája a falra kívánkozik, néhány beállítása pedig tényleg gyönyörű. Az egész audiovizuális élményt a Radiohead frontembere, Thom Yorke hátborzongatóan szép dallamai koronázzák meg, aki így Johnny Greenwood és Phil Selway után maga is a filmzeneszerzés útjára lépett. Ennél melankolikusabb és egyben hatásosabb bemutatkozó score-t pedig aligha írhatott volna, ugyanolyan jól működik önálló műként, mint filmbetétként. A rendező már bizonyította korábban (például a Vakító napfényben éjszakai úszómedencés jelenetében), hogy képes izgalmas megoldásokra, azonban jellemzőbb filmjeire a visszafogottság a látvány terén. A Sóhajok ettől az iránytól ha nem is vesz száznyolcvan fokos fordulatot, de nagyban eltér. A mozi ugyan végig lassú és baljós, de a kamerakezelés nem szorul a háttérbe, megtalálható minden az egysnittes jelenetektől a hirtelen közelítésekig, ami ugyan nem hat túlzottan homogénnek, azonban nem is éreztem, hogy hiányzott volna a filmből egy egységesebb látásmód. A Suspiria csúcspontjai a táncjelenetek, amelyek sokkal hangsúlyosabbak az Argento-féle eredetinél. A mozdulatsorok remekül vannak megkoreografálva, nagyszabásúak, egyszerre nyomasztóak és gyönyörűek, Guadagnino pedig ezeket párhuzamos vágással vegyíti a legelborzasztóbb testhorrorral, amit az utóbbi időkben láttam (a második táncjelenet abszolút etalon a témában). Ha már testhorror, a filmben egyáltalán nincsenek jumpscare-ek, van viszont cserébe egy jó adag gore, de az végig megmarad művészinek, sosem lépi át az ízléstelenség határát.

A fenti összetevőkből egy nem kimondottan ijesztő, de nyugtalanító, lázálomszerű végeredmény kerekedett ki, és bár vannak hasonló jellegű filmek a piacon (elég csak a pár hete megjelent Mandy-re visszagondolni), még így is frissnek és izgalmasnak tud hatni napjaink kínálatában, és ezt túlnyomórészt a képi-hangi világának köszönheti. A stílus a remake-ben is mindenek felett áll, az nem ad teret a színészei tündöklésének (bár Swinton és Az egészség ellenszerével befutott Mia Goth mindenképp említésre méltóak), a történetet pedig hiába bővítették, még így is akkor működik a legjobban, amikor az megfoghatatlanra épít. A problémáim azzal összefüggésben merülnek fel, amikor a film több akar lenni egy - pozitív értelemben vett - egyszerű atmoszférikus horrornál. A már említett társadalmi reflekció, illetve a doktor személyes cselekményszála önmagukban nem lennének rossz elgondolások, de a Suspiria játékidejét így két és fél óra fölé tolják, miközben azt helyenként az indokoltnál zsúfoltabbá teszik. Hiába tetszett meg egy-egy jó gondolat, esélyem sem volt normálisan eltöprengeni rajta, mert azonnal váltott egy más témára a történet. Ezen felül pedig a szereplők nincsenek ahhoz eléggé kidolgozva, hogy érzelmi többletet kölcsönözhessenek a jeleneteknek, így  a kétségtelenül hatásos képsorokon és a muzsikán kívül nem tudtam sok mindent magammal vinni a vetítésről.

Luca Guadagnino újragondolása egy méltó utódja a Sóhajoknak, amely már önmagában több, mint amire sokan számítottak. Van benne egy egyedi rendezői látomás, tisztelettel, de bátran nyúl az alapanyaghoz, és mindeközben az év egyik legjobban festő mozija. Nem sikerült a maga elé tűzött célokat maradéktalanul teljesítenie, viszont ez is elegendő ahhoz, hogy a bátran ajánlható legyen bárkinek, aki kedveli a lassan építkező horrorokat. A záró képsorok pedig arra engednek következtetni, hogy talán nem idén láttuk utoljára Susie Bannon lidércnyomását.

★★★☆☆