Ahhoz, hogy jobban el tudjam helyezni a Neon Genesis-t az életemben, gyorsan szót ejtek az animékhez való viszonyomról. Úgy igazán először a műfajjal tíz évesen, 2004-2005 körül találkozhattam, az akkor hódító A+, majd az azt leváltó Animax csatorna keretén belül. Valahogy abban az időszakban a korosztályom számára - gyanítom, hogy az említett csarornák és a Mondo magazin megjelenése miatt - az anime volt ahogy az angol mondja a next big thing, amelybe persze minden srác bele akart kóstolni. Volt egy-két széria, amely érdekelt, különösen gyermekkorom egyik nagy sarokköve, a Naruto, de alapjáraton nem fogott meg a téma hosszú távon, más dolgok érdekeltek akkoriban. Előre tekerés 2012 körülre, rátaláltam az IMDb-re, és fenekestül felfordultak a szabadidőmet kitöltő tevékenységeim, szépen lassan, majd pár évre rá gyakorlatilag teljesen átvették a videojátékok helyét a filmek. Innen pedig előbb-utóbb törvényszerű volt, hogy visszatalálok a japán animációhoz. Örülök, hogy addigra már jócskán elmúltam húsz, hiszen az Akirával, a Ghost in the Shell-lel, a Studio Ghibli és Satoshi Kon néhány filmjével nagyon masszív betekintést kaphattam a műfajban rejlő lehetőségekbe.
A Neon Genesis Evangelionnal viszont keményen meggyűlt a bajom. Miután a rateyourmusic filmes listájának első ötvenében régóta szúrta a szememet az End of Evangelion, szinte napra pontosan egy éve belevágtam a mindössze 26 részes szériába, hogy aztán a tizedik epizód körül hagyjam az egészet nyugodni. A miért megmagyarázására jöjjön egy gyorstalpaló az NGE alapfelállásáról. Shinji Ikari, egy tizenpáréves srác megtudja, hogy őt választották ki a Harmadik Gyermeknek, vagyis az EVA 01 pilótájának (az Evangelionok lényegében gyermekek által irányított mechák, jaja ez egy mechás anime), és pár kortársával egyetemben feladatául azt kapta, hogy 26 részen keresztül elhárítsa a NERV névre hallgató szervezet tokiói bázisára támadó Angyalok (mindenféle formájú és képességekkel bíró lények, kvázi ők az ellenség) csapásait. Pont. Természetesen picit elbagatellizálom a dolgot, de pusztán mint robotos rajzfilm, a Neon Genesis Evangelion sokáig nem kiemelkedő vagy különösebben érdekfeszítő. A művészeti megvalósítás korrekt, de már a maga korában is láttunk szebbet, ma meg aztán pláne, a mechák harcairól ugyanez mondható el, a fiatalok iskolába járnak, történnek velük vicces meg szomorú dolgok, azonban külsőségeiben a sorozat első fele nagyjából azt nyújtja, amit a műfajtól várna a néző. Természetesen furdalt a kíváncsiság, hogy mit tartanak a szériában annyira nagyra a filmkedvelők, úgyhogy jó előre szabaddá tettem a hétvégémet, és az első résztől az egész estés filmig bezárólag végigkísértem Shinji történetén. Először a ledaráltam szót akartam használni, de sokkal megterhelőbb ahhoz a cselekmény, hogy ennyivel körül lehessen írni a folyamatot. A sorozat, és különösen az End of Evangelion gyakorlatilag minden, amelyet egy filmben keresek: egy hosszú-hosszú órákon át tartó, vérbeli katarzisba torkolló, szinte példátlan szellemi és audiovizuális kényeztetés.
Úgy nem sokkal a széria közepét elhagyva kezd ténylegesen kibontakozni a történet - de az utolsó rész megtekintéséig az epizódok többsége eléggé heterogénnek hat, sőt ha teljesen őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor a végére sem áll össze nagyon egy egésszé -, amely nagyrészt vallásokból (a kereszténység és a buddhizmus tanaival nem lehet hátrány tisztában lenni, ha valaki teljes mélységében fel akarja fogni a látottakat) építkezik, az utolsó két epizóddal pedig be is zsebeli magának az NGE minden idők egyik legellentmondásosabbnak (de legalább is legkevésbé megfoghatónak, legkevésbé érthetőnek, kinek hogy tetszik) tartott lezárását. Itt két dolgot tehet az ember (leszámítva persze azt, hogy teljesen értette amit látott, de azt nehezen tudom elképzelni): a) napokat tölt azzal, hogy az Evangelion minden szimbólumának utánajárjon, a kirakós minden darabját a helyére tegye, hogy kapjon egy racionálisnak tűnő értelmezést, vagy b) hagyja, hogy sodorja az univerzum, a zene, a képek, a forgatókönyv és kicsit magára maradjon a gondolataival, próbáljon valamit magával vinni az NGE mondanivalójából. Mert bár bizonyosan érdekes a Neon Genesis szűken értelmezett cselekményét képező, és igencsak nehezen kibogozható összeesküvéselmélet (aminek a megoldására egyébként ad némi kapaszkodót az End of Evangelion, amely a nézők nyomására készült el, akik a széria lezárása után felháborodásukban szó szerint a rendező halálát kívánták), számomra a sorozat valódi ereje a karakterek lelkivilágának a boncasztalon való tanulmányozásában áll. Ugyan a sündisznó dilemmájáról szóló epizóddal (ezzel most nyilván nem sokat mondtam, aki nem látta az animét, de feleslegesen nem spoilerezek) viszonylag korán megvillantja az NGE, hogy talán mégsem csak egy mechás szériát néz az ember, a tizenharmadik résztől kezdődően filmtől nem feltétlenül várt mélységben kezdi el boncolgatni az olyan kérdéseket, mint hogy mi a célunk az életben, miért van itt a helyünk a Földön, miben több az ember egy gépnél, vagy hogy összemérhetőek-e az emberi életek. Mindezeket olyan szereplők szájába adja a rendező, Hideaki Anno, akik folyamatosan a határon mozognak a képregényes hős és a gyáva féreg, vagy az idegesítő fruska és a szánalomkeltő diáklány között. A figurák, akik kezdetben oly távolinak, kifejezetten antipatikusnak, vagy még rosszabb esetben érdektelennek tűnnek, a szemünk láttára válnak szerethetővé és sokszor fájdalmasan azonosulhatóvá.
Alapjáraton sem áll tőlem távol, hogy kicsit hatásvadászabban fogalmazzak a kelleténél, de ami miatt a Neon Genesis Evangelionról írtam, az az, hogy úgy érzem a sorozat és a zárófilm hatására közelebb kerültem önmagamhoz. Abban az életkorban (nem biztos, hogy az életkor a megfelelő szó) vagyok, amikor az ember nagyon elbizonytalanodik a személyiségében, nem érti meg a saját gondolatait, kísérletezik újabb és újabb hobbikkal, próbálja megtalálni önmagát, miközben talán túl sokat rágódik azon, hogy mások mit gondolhatnak róla; túl sokat rágódik a korábbi döntésein miközben elszalaszt új lehetőségeket és már azelőtt fél a veszteségektől, hogy azok tárgyát egyáltalán megszerezte volna. Nagyon nem egyszerű ilyenkor fogódzót találni, vagy mástól várni el azt, hogy jobban ismerjen, mint mi magunkat és segítséget tudjon nyújtani. Az NGE nem is feltétlenül ad választ ezekre a gondokra, de a felszínre hozza őket, és lehetőséget nyújt arra, hogy elmerengjünk rajta, serkent rá, hogy lépéseket tegyünk ellene. Majd pedig évek múlva, amikor ismét leülünk elé megkérdezi, hogy miben változtunk, és mi magunk milyen válaszokat találtunk a korábbi problémákra, olyan irányba alakítottuk-e az életünket, amelybe szerettük volna, vagy továbbra is csak sodródunk a belekényelmesedett világunkban. Sokkal csapongóbb lett ez az írás, mint ahogy azt elterveztem, de annyira most nem is érdekel. Talán egyszer rendbe szedem. Tényleg csak egy kedvcsinálónak szántam azok számára, akik hasonló kérdésekkel küszködnek az életük jelenlegi szakaszában, mint én. Az Evangelion legnagyobb ereje abban áll, hogy egy keretrendszert ad, amit a néző a saját gondolataival tölthet meg, és amiből meríthet a jövőre nézve. Az NGE nem pusztán egy szórakoztató anime, hanem számomra egy olyan jó tíz órán át húzódó utazás (különösen a The End of Evangelion, ami gyönyörűen vegyíti a testhorrort a szürrealizmussal és a különféle művészeti stílusokkal), amelyhez hirtelen csak a 2001: Űrodüsszeia tripjét tudnám fogni, egy olyan élmény, amelyet könnyelműség lenne nem megtapasztalni.
