Az 1960-as évek második felében megvalósuló bevándorlási reformok hatására az Amerikai Egyesült Államokban exponenciálisan gyarapodni kezdett az ázsiai populáció, elsősorban a tajvani bevándorlók révén. Mára az ázsiai amerikai kisebbség aránya az öt százalékhoz közelít az USA lakosságszámához viszonyítva, és az egyik legnagyobb ütemben növekvő etnikum a kontinensen. A főleg a Városfejlesztési osztály producereként és írójaként ismert Alan Yang róluk, és elsősorban nekik készítette a Tigertail című nagyjátékfilmes bemutatkozását, így minden bizonnyal azokat a nézőket tudja a mű igazán mélyen megérinteni, akiknek van valamilyen személyes kapcsolódási pontjuk a témához.

Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy a Tigertail ne lenne egy befogadható, elgondolkodtató és szép film mások számára is. A történet Pin-Jui (Tzi Ma, Hong-Chi Lee és Zhi-Hao Yang által megformálva) elbeszélése köré épül, aki igencsak nyomorúságos körülmények között nő fel Tajvanban, mígnem lehetőséget kap arra, hogy megvalósítsa fiatalkori álmát, és kiköltözhessen Amerikába új életet kezdeni. A sztori visszaemlékezések formájában három idősíkon kerül tálalásra, egy rövid felvezetés a kisgyermekkorról, a játékidő nagy részét kitöltő jelenetek az USA-ba költözés előtti utolsó és az ott leélt első időszakról, végezetül pedig Pin-Jui idős kora, amelynek keretein belül a narráció fő sodra is zajlik. A Tigertail egyik legnagyobb erősségét éreztem a film hátulütőjének is: nemcsak a feldolgozott életút, hanem az érintett kérdések tekintetében is nagyot markolt a rendező, ennyi témát pedig kielégítően kibontani másfél óra alatt lehetetlen. Szól a 20. századi ázsiai bevándorló családokban sokáig bevett előre eltervezett házasságokról, a két ország közötti különbségekről, a férfi-, női szerepek térbeli és időbeli változásáról, a családi és társadalmi kapcsolatok ápolásáról, a gyökértelenségről, magányról, újrakezdésről, áldozathozatalról és megbánásról. Volt ahol nekem hamar elhalt az üzenet, más esetekben meg tisztán átjött, köszönhetően elsősorban a forgatókönyvnek. Az olyan párbeszédek, mint a "- Semmi közös nincs bennünk. - Az életetek végül közös lesz." a film kontextusában nagyon hatásosak, és emelnek egyet a Tigertail minőségén a hasonszőrű alkotásokhoz képest. Egyes mondatokat viszont kifejezetten redundánsnak éreztem, a színészi játéknak és az audiovizuális megvalósításnak köszönhetően egyértelmű volt, hogy mire gondolnak a szereplők, felesleg is volt az érzést szavakba önteni, és helyenként vesztett is emiatt a film a hatásosságából. Abban biztos vagyok, hogy további legalább harminc perc nem ártott volna a meg a műnek, több olyan témát lehetett volna mélyebben kidolgozni, amelyeknek így csak a felszínét karcolgatja a forgatókönyv.

Még úgy sem lett volna hátrány a hosszabb játékidő, hogy ugyan film első felében gyorsabban pörögnek az események, a második negyvenöt percre meglehetősen leül az alkotás. Ezt akik a cselekmény dúsabb mozikat kedvelik könnyen lehet, hogy unalmasnak fogják tartani, azonban én inkább éreztem tudatos rendezői eszköznek a hosszasan elnyújtott közeliket, vagy a teakészítős montázsokat, az unalom és az egyedüllét kifejezésmódjaként, mint tempóbeli problémának. Érdekes Yang állásfoglalása az amerikai álom kapcsán is, nem kívánja azt az egekbe magasztalni, de végérvényesen összeroncsolni sem, nem tér ki a kisebbségekkel szembeni rasszizmusra és egyéb, kissé elcsépeltnek érződő témákra. Helyette azt mutatja meg, hogy Ázsiában hatalmas munkaterhelés mellett is fennálló mélyszegénységhez képest jelenthet egy reális alternatívát az új világ, ahol ha keményen él benned a tenni akarás, akkor annak igenis meglehet a gyümölcse, de csak komoly áldozatok árán. Az USA-ba való bevándorlásnak egyaránt vannak pozitív és negatív vonzatai, amelyekhez lehet alkalmazkodni, ahova lehet asszimilálódni, azonban aki ezekre nem képes, annak keserű lehet a váltás. Az eddig leírtakból sejthető lehet, hogy nem egy felhőtlenül vidám alkotás a Tigertail, amely különösen érdekes annak a fényében, hogy egy olyan rendező jegyzi, aki kizárólag vígjátékokkal szerzett hírnevet magának. A jó hír azonban az, hogy a film - különösen a második fele - ugyan kétségtelenül melankolikus, de egyáltalán nem csap át melodramatikusba, sokkal inkább érződik a végeredmény szépnek, mint hatásvadásznak, giccsesnek. 

Rendezés tekintetében nagyjából azt kapjuk, amelyet egy hasonló jellegű ázsiai drámától várnánk, de van pár izgalmas megoldás a műben. Az egyik ilyen, hogy a jelenben játszódó részeket digitális kamerával, míg a visszaemlékezéseket 16 mm-es filmre rögzítették. Ennek a koncepciónak a kiaknázásában nem segített sokat a netflixes megjelenés, valószínűleg látványosabb lett volna nagy vásznon a különbség, de a múltbeli események helyenként így is remekül festenek. Nagyon erős, mély színekkel dolgozik a film, főként pirosakkal, sárgákkal, kékekkel, amelynek a hatására némelyik jelenet - különösen egy éttermes és egy autós szekvencia vonós aláfestéssel - úgy néz ki, mintha Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című mesterművéből lettek volna átemelve. Ezeken túl is vannak a filmben pofásan fényképezett pillanatok, igazán az első séta a napos New York-i utcán, a monotonitást szimbolizáló bolt nyitó-záró montázs, valamint a BuzzFeed főzős videóira emlékeztető teakészítős jelenetek ragadtak meg. Hatásosan vitte filmre Yang a csalódás és a boldogtalanság érzését olyan Amerikában játszódó képsorokkal is, amelyek Pin-Jui tajvani életére reflektálnak, természetesen eltérő kicsengéssel. Valamint érdemes lehet még megemlíteni, hogy a Tigertail három nyelvet, mandarint, tajvanit és angolt használ felváltva, érdekes megfigyelni, hogy ki kivel milyen módon kommunikál.

Ahogyan már említésre került, Pin-Jui nehéz sorsú karakterét három színész alakításában ismerhetjük meg. Közülük a legismertebb Tzi Ma - akit sokan láthattak már többek között az Érkezésben, - de nekem a legszimpatikusabb alakítást a kamaszkori jeleneteket megformáló Hong-Chi Lee hozta, egy a tajvani időkben egy vidám, játékos, majd Amerikában egy sokkal megcsömörlöttebb, feszültebb Pin-Juit megformálva. Izgalmas volt emellett a főszereplő lányának, az életközépi válság kapujában álló Angelának (Christine Ko) a figurája is, aki azzal, hogy maga veszi a hátára a kapcsolatát és emellett megalkuvást nem tűrően dolgozik, hogy felépítse a karrierjét, egy ellenpontja annak a női ideának, amibe Pin-Jui beletanult. A filmmel kapcsolatos korai hírekben lehetett róla olvasni, hogy a névsor legfelkapottabb tagja, John Cho (Star Trek, Keresés) is szerepet kap az alkotásban, ám a jelenetei végül a vágóasztalon maradtak.

A Tigertail egy könnyen ajánlható darab azoknak, akik kedvelik a lassú, szépen fényképezett, melankolikus (ázsiai) drámákat. Még egy fél órát gond nélkül elviselt volna a játékidő, úgy talán hatékonyabban lett volna lehetőség a három idősíkon játszódó történetet, és a számtalan felvetett tárgykört kibontani, valamint a mozis forgalmazás sem tett volna rosszat a filmnek. Ugyanazzal tudom zárni a bemutatót, amivel indítottam: Yang bemutatkozó rendezése elsősorban nem nekem készült. Ha úgy érzed az előzetes és a film által feldolgozott témák alapján, hogy mélyebb kapcsolatot tud veled kialakítani a mű, akkor bizonyára jobban meg fog érinteni a végeredmény. Ha pedig nem, akkor még mindig megmarad a Tigertail egy bőven korrekt, romantikus, szép, és végtére is pozitív kicsengésű drámának a szomorkás hétköznapokra.