A jelenlegi évtized elején kaptam rá úgy igazán a mozik látogatására. Nem véletlenül alakult ki a popcorn film kifejezés, természetesen megvan a maga bája otthon egy forró tea mellett, feltekert radiátorral fűtött szobában bambulni a kábeltévé adásait, vagy elindítani a DVD lejátszóban egy komoly egzisztenciális drámát, de tagadhatatlan, hogy valami különleges elégtétellel tudja eltölteni az embert, hogy egy zűrös hét zárásaként tesped egy multiplex székében egy nagy kólával a kezében, és nem vágyik másra, csak két óra szórakoztatásra. Nálam a Pixar filmjei mellett az immáron tizenhét darabosra duzzadt Marvel Cinematic Universe mozijai azok, amelyeket ha csak nincs valami nyomós indokom, akkor semmiképpen sem hagyok ki. 2008 óta a stúdió gyakorlatilag konstans jó minőségű filmeket szállít, még ha egy-egy közepesebb darab csúszik is be - mint történt az mondjuk Thor első két kalandja esetén - sem távozhatunk különösebben keserű szájízzel a vetítésről. Néha pedig készülnek olyan alkotások, amelyek elcsöndesítik azokat a kétkedőket is, akik szerinte a Marvel filmek folyton egy kaptafára épülnek, és évek óta nem képesek váratlant vagy egyedit húzni. Számomra a Thor: Ragnarök a Galaxis őrzői első része óta a legjobb MCU mozi, mindenekelőtt pedig nagybetűs szórakozás.
Nagyon szimpatikus az, ahogyan a Disney a Marvel - sőt azóta már a Star Wars is ide vehető - brandhez hozzááll. Valamilyen szinten természetesen össze kell fogni a stúdió égisze alatt legyártott filmeket, mégiscsak egy univerzumhoz tartoznak, és az egyes szereplők kalandjai folyton-folyvást keresztezik egymást, viszont azzal, hogy az egyes filmeket különböző, sokszor a nagy költségvetésű hollywoodi szuperprodukciókkal még tapasztalatlan, de valamilyen egyedi vízióval megáldott rendezőknek adják ki, a sorozat darabjai mégsem mosódnak össze, sokszor komoly identitással rendelkeznek. Különösen lelkes lettem, amikor kiderült, hogy Thor harmadik eljövetelének levezénylését a Hétköznapi vámpírokkal és a Vademberek hajszájával már itthon is bizonyító új-zélandi Taika Waititi vállalta, aki az egyik legkiemelkedőbb humorral rendelkezik kortársai között. Ezt az adottságát pedig remekül át tudta ültetni a Ragnarökbe, ami nem csak, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy egy képregény film, és nem is akar annál mélyebbnek tűnni, de emellett egy vérbeli vígjáték is, percenként dobálva a viccesebbnél viccesebb párbeszédeket és a vizuális humort. Többen panaszkodtak rá, hogy talán néhol túl sűrű is a vicckavalkád, nem hagynak érvényesülni pár fajsúlyosabbnak szánt jelenetet, nekem egyáltalán nem volt ilyen bajom a mozival, egy két kilógó altesti poént leszámítva nálam mind betalált.
A történet önmagában megint nem lenne egy világmegváltó (hehe) dolog, előkerül a semmiből Thor és Loki eltitkolt testvére, Hela, aki átveszi az uralmat Asgard felett, a mennydörgés istene pedig Sakaar roncsvárosában találja magát, ahonnan egyetlen célja mihamarabb szabadulni, hogy megdöntse nővére zsarnokságát, illetve megakadályozta a jóslat szerint Asgard pusztulását okozó Ragnarököt. Ami miatt egyrészt igazán működik a film, az az általa megalkotott világ. Valamiért a korábbi Thor részekben szükségtelenül nagy szerepet kapott a Föld, és szeretett hősünk Jane-nel való viszonya. A harmadik epizód ezeket a kérdéseket gyorsan rövidre zárja, és Odin királysága mellett szinte kizárólag a már említett Sakaarban játszódik. Ez utóbbi helyszín több, mint megnyerő, teljesen hihető kis politikai rendszert és kultúrát vázoltak fel neki az alkotók. A Jeff Goldblum által megformált Nagymester áll a város élén, a kocsmákban minden sarkon megfordul egy fejvadász, a nép a szórakozását pedig az űrbeli gladiátor küzdelmekben találja meg. Sakaar nem csak papíron fest jól, de a gyakorlatilag végtelen szemétdomb közepére felhúzott város igencsak látványos a szemnek is, sokszor a Galaxis őrzői és a Star Wars legpofásabb helyszíneit juttatva az eszembe.
Ha már a látványnál tartunk, a film audiovizuális részére - ahogyan azt már a Marvel daraboknál megszokhattuk -, most sem lehet fikarcnyi panaszunk sem. Nálam még mindig a Doctor Strange az etalon, de így is minden a helyén van, többnyire nem lóg ki a CGI, az új szereplők maszkjai megnyerően mókásak, Asgard pedig még mindig csodásan mutat. Egy részen pedig egy megelevenedett festményre hajazó csatajelenet látható, amely az egyik legpofásabban megalkotott képsora az egész univerzumnak. Ugyan a film mint már említettem egy vérbeli vígjáték, az akciójelenetek vágására sincs egy rossz szavam sem, ezen a téren ugyan a Wonder Woman az új etalon, de nem volt egyik jelenet sem követhetetlen, sőt egy ponton komolyan hidegrázós élmény volt, pedig nem vagyok egy nagy képregény rajongó.
A szereplőgárda nagyszerű úgy, ahogy van. Helában végre egy izgalmas főgonosszal találkozhatunk, de a karakteréhez rengeteget hozzá ad Cate Blanchett alakítása is. Goldblum marha szórakoztató, rengeteg poénos sora van, Karl Urban figurájára sokaktól hallottam panaszt, szerintem fantasztikus volt, a film által folyton megidézett ‘80-as évek szellemében megírt, akciófilmekből pottyant, túljátszott karaktere széles vigyort csalt az arcomra. A legmegkapóbb új szereplője viszont a rendező, Waititi által játszott kissé egyszerű Korg, akinek minden megszólalásán egy emberként nevetett a mozi, nagyon bízom benne, hogy viszont látjuk még a későbbi filmekben. Aki még hozzám hasonlóan nem volt a legnagyobb rajongója Thornak és Hulknak az most boldog lehet, mindkét szereplő rengeteget profitál a Ragnarökből, Waititi sokkal közelebb hozza őket a nézőkhöz, mint korábban bárki, sőt előbbi sorsában olyan változásokat hoz az új film, amik a későbbi feltűnéseire komoly kihatással lesznek.
Valójában ez a film egyik kényesebb pontja is a számomra, ugyan összességében bőven megállja a helyét az új Thor mint önálló mozi, azért több jeleneten érződött, hogy már a Bosszúállük: Végtelen háborút készíti elő. Egyébként is annak aki nincs tisztában a korábbi MCU filmekkel sok poén nem lesz értékelhető, több karakter felbukkanása vagy motivációja nem lesz követhető, de azt hiszem ez bocsánatos bűn tizenhat epizód után. Ahogyan az is, hogy van egy-két jelenet, amely picit leül, mert összességében így sem lehet panasz a tempóra, egyáltalán nem unatkoztam a 130 perces játékidő alatt. A Thor: Ragnarök természetesen a képregény filmek rajongóinak kötelező, már csak a Thor világában hozott változtatásokban is, és szerintem Waititi rajongói a témától függetlenül is élvezetesnek fogják tartani a mennydörgés istenének kalandját, még ha a viccek egy jelentős hányada nem is nekik szól. Nagyon bízom benne, hogy egy bizonyára esedékes negyedik Thor film kapcsán is az új-zélandi rendező lesz a befutó, nemcsak hogy nála jobban senki sem fogta meg eddig a hős lényegét, de egyben a Marvel Cinematic Universe egyik legjobb moziját tette le az asztalra.
★★★★☆
