Nem feltétlenül 2018 végén van a legnagyobb létjogosultsága arról beszélgetni, hogy mik azok a Battle Royale játékok és mi okozta a térnyerésüket, hiszen több, mint egy éve töretlen népszerűségnek örvendenek a PC-s játékosok körében, az utóbbi időben pedig konzolokon, sőt mobil eszközökön is tiszteletét tette a műfaj két legnagyobb riválisa. Ami mégis a bejegyzés aktualitását adja, az az, hogy pár hete a Black Ops 4 Blackout játékmódja keretein belül először (?) képviseltette magát a zsáner AAA játékban. A Battlefield 5 érkezésével pedig egyértelművé vált, hogy a BR megkerülhetetlen szereplője lett az akciójátékok piacának – na nem mintha eddig a számok mást tanúsítottak volna. Ezeknek a videojátékoknak nem én vagyok a legnagyobb szakértője, plusz bármelyikről lehet review-t olvasni akárhol, úgyhogy a rövidke poszt egyetlen célja kicsit körül járni és bemutatni a műfaj gyökereit, illetve hogy abból mit vettek át az említett játékok.

Egészen 1999-ig, illetve 2000-ig kell visszamennünk az időben, ugyanis ekkor jelent meg Takami Kósun regénye, majd az azonnal kultstátuszba került moziadaptáció Fukaszaku Kindzsi rendezésében, szintén Battle Royale címen. Először a filmváltozattal találkoztam úgy 2010 környékén, miután Tarantino azt egy interjúban az 1992-2009 közötti időszak általa legjobban kedvelt alkotásának nevezte. A könyv pedig polgárpukkasztó témájának köszönhetően hatalmas kulturális jelenség lett az előző évtizedben, és a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, különösen a fiatalok körében. 

A cím a film bevezetője szerint az egylapos póker egy változatára utal, ahol a legnagyobb értékű kártyát húzó játékos nyer (bár erre semmi hivatkozást nem találtam, lehet valami japán-specifikus dolog). A regényt sokan William Golding mindenki kedvenc kötelező olvasmánya, A legyek ura spirituális utódjának tartják. Az alapkoncepció szerint egy képzeletbeli ázsiai diktatórikus államban abból űznek sportot minden évben, hogy kiválasztanak találomra egy 42 fős, harmadikosokból álló osztályt, amely azt a feladatot kapja, hogy diákjai a köznyugalom oltárán, egy eldugott szigeten addig küzdjenek egymás ellen, amíg csak egy marad életben. Ahhoz, hogy az egész körítés izgalmasabbá váljon, a feladathoz minden gyerek pár szükséges holmi mellett egy véletlenszerűen kiválasztott fegyvert kap a testi-nemi különbségek kiegyenlítése céljából (amely a szinte teljesen haszontalan dolgoktól a lőfegyvereken át az egészen OP nyomkövetőig bármi lehet). A szigeten találhatóak járművek mellett boltok és orvosi létesítmények, ahol a legkülönfélébb eszközöket lehet beszerezni vagy sebeket lehet ellátni. Az egész művelet időkorlátos, úgyhogy elvonulni sem lehet az idők végezetéig (vagy legalább is az élelem elfogytáig). Ha pedig mindez nem lenne elég, a terület zónákra van osztva, és egy-egy ilyen négyzet kétóránként tiltottá válik, a résztvevőket így folyamatos mozgásban tartva. 

Maga az ötlet zseniális. Nyilván a film és a könyv már csak terjedelmüknél fogva is eltérnek egymástól, előbbi egy sokkal kevésbé megfogható, jó értelemben vett művészkedősebb megoldás, míg az utóbbi egy vérbeli ponyva, némi társadalomkritikával megfűszerezve. A kettő közötti különbségekbe nem akarok belemenni, tapasztalja meg mindenki magának, akit érdekel a téma, de a könyv igazán azért működik szerintem, mert egymást jól ismerő karaktereket dob be a darálóba, és azt vizsgálja némileg kisarkított, sztereotipizált szereplőin keresztül, hogy az élet-halál kényszerhelyzet hogyan változtatja meg az emberek személyiségét. Van, aki próbálja valahogy kijátszani a programot, viszont van olyan is, aki azonnal elfogadja, hogy nincs kiút a pokolból, és az egymással való szövetkezés csak még nehezebbé teszi a végjátékot. A regénynek a maga több, mint 700 oldalával jut ideje arra, hogy mind a negyvenként szereplőt bemutassa az olvasónak, felvázolja a múltját és valahogy legitimálja a játék során hozott döntéseit. Ez az az aspektus, amely miatt nem gondolom, hogy Suzanne Collins megasikere, Az éhezők viadala egy szolgai másolata (vagy ha úgy jobban tetszik, remake-je) lenne a Battle Royale-nak, hiszen a szinte teljesen megegyező koncepció ellenére az kizárólag Katniss szemszögéből mutatja be az eseményeket, míg a BR erőssége pont az, hogy egyenként szeretteti/gyűlölteti meg a karaktereit, mielőtt valami egészen állatias brutalitással megöleti őket, így teljesen más hangulatot kölcsönözve az olvasmánynak. 

Aki idáig elolvasta a bejegyzést, és játszott a Playerunknown's Battlegrounds-szal vagy a Fortnite-tal, az nyilván érti, hogy miért kapta azok műfaja a Battle Royale-ról az elnevezését. A gördülékenyebb játékmenet érdekében persze ezt-azt meg kellett változtatni az alapművön. A résztvevők már a legelején szétszóródva jutnak a szigetre így elkerülve azt, hogy pár lelkesebb kemper azonnal megtizedelje a kezdőlétszámot, a fegyvereket mindenki maga szerzi be, és mivel három napja sincs senkinek egyhuzamban kattintgatni, így a bejárható terület is folyamatosan csökken, hogy minél inkább egy irányba terelje a megmaradt játékosokat. A résztvevői keret is ki van tolva százra a több (inter)akció kedvéért, plusz itt-ott bekerülnek új elemek, például az építkezés, de az elképzelés lényegében ugyanaz. 

Az alapkoncepció nagyszerűségét mutatja, hogy az minden moralizálásától és rendszer kritikus mondanivalójától megcsupaszítva, két évtized elteltével ismét reneszánszát tudja élni. Abba bizonyára bele lehetne bonyolódni, hogy milyen játékos közösség az, amely az örömét egy olyan ötlet interaktív változatában leli, ami a szereplők és az író számára az elképzelhető legnagyobb horrort jelentette, vagyis hogy minden emberségünket elveszítve válunk gyilkológéppé, de értelmetlen lenne ebben jobban elmélyülni. Amióta világ a világ (de legalább is a '90-es évek vége óta biztosan) megy a haddelhadd a jobb elfoglaltságot nem találó társadalmi harcosok körében az agresszív és céltalan videojátékok ellen és valószínűleg ezek a hangok a jövőben a virtuális valóság meg kitudja még mi elterjedésével csak erősödni fognak. A BR játékok sem többek, mint amiknek látszani akarnak. Egy egyszerű, de végtelenül szórakoztató ötlet, amit most felkapott a gamer társadalom. Míg a játék végére csak egy maradhat, addig a PUBG trónját egyre nagyobb nevű ellenfelek követelik, virágzik még a zsáner egy két évet, aztán majd jön egy új műfaj és kezdődik az egész történet újra. Aki ennél többre vágyik a témától annak pedig bátran ajánlom a regényt és a filmadaptációt, nem fognak csalódást okozni.