Szeptember végéhez érve a BlacKkKlansmannel hivatalosan is beindult a 2019-es Oscar szezon, szinte nincs olyan hét február végig, amikorra nincs kitűzve egy fesztiválkedvenc, vagy egy titkos esélyes film premierje. Bradley Cooper pedig első rendezői munkájával, a Csillag születikkel úgy beköszönt az idei mezőnynek, hogy ha legalább fél tucat jelölést nem sikerül majd a gálára begyűjtenie, akkor már előre dörzsölöm is a tenyeremet, akkora moziünnep lesz ez a pár hónap a filmdrámák szerelmeseinek.

A Csillag születik az 1937-ben bemutatott A Star Is Born (Új csillag született) harmadik amerikai remake-je, egy klasszikus hollywoodi sztori, így a történet igazán nem nyújt semmi olyat, amit korábban ne láthattunk volna máshol, elég csak akár a két évvel ezelőtti Kaliforniai álomig visszatekinteni. Elegendő-e a tehetség az érvényesüléshez a popszakmában? Mennyi áldozatot kell hoznunk ahhoz, hogy az álmainkat beteljesíthessük? Van-e bármi értelme az előadó-művészetnek és az abban lelt sikernek, ha közben mi magunk nem tudunk kiteljesedni, nem tudjuk a saját gondolatainkat, üzenetünket a világnak átadni? Hogyan lehet ebben a közegben megküzdeni a függőségeinkkel, és azok hogyan hatnak ki a környezetünkben élőkre? Ezekhez hasonló kérdésköröket boncolgat a mozi a bő két órás játékideje alatt, és hiába tűnhet némelyik téma papíron elcsépeltnek, az igazság az, hogy még sokadjára is működik, sőt ugyanolyan hatásos, mint bármikor korábban. Ennek egyik fő oka a forgatókönyv és a szereplők. A Bradley Cooper által játszott Jack egy kiégés szélén álló, fiatalkora óta alkoholproblémákkal küszködő rockzenész, akinek a karrierje akkor kap egy újabb löketet, amikor rátalál az énekesi álmairól már lemondó Ally-re (Lady Gaga), akiben nem csak a felderítetlen csillagot, hanem a szerelmet is megleli. Mindkét központi karakternek megvannak a maga démonjai, de az egyikben a megváltozni akarás, míg a másikban a remény és a megbocsátás olyan erősen él, hogy az szerethetővé és sokak számára azonosulhatóvá is teszi őket. A Csillag születik tempója nem tökéletes, az első egy órát ilyen szempontból én jelentősen erősebbnek éreztem. A film második felében néhány jelenet el van nyújtva, és van egy felesleges cselekményszál, amely kidolgozva sincs, és nem is ad hozzá igazán semmit a történethez, ezek pedig kicsit kizökkenti a nézőt a filmből. Míg máskor egy-egy történetbeli váltás túl hirtelen történik és emiatt bizonyos döntések némileg karakteridegennek hatnak. Ha kicsit koncentráltabb lett volna a mozi, ha kicsit kevesebb témába nyúl bele, akkor talán az igazán érzelmes jelenetek még ütősebbek lettek volna, de sokat elmond a film erejéről, hogy a közönség nagy része még így is könnyes szemekkel távozott a vetítésről.

A színészi játékba viszont ha akarnék sem nagyon tudnék belekötni. Lady Gagára ráöntötték Ally szerepét, ha ezért az alakításért nem jelölik a nagy díjátadókon, akkor nem tudom, hogy mi miatt fogják. Azt mindenki tudta, hogy jól énekel, és ugyan az Amerikai Horror Story-val már bizonyította, hogy színészként sem tehetségtelen, de első nagyvásznas alakításával még inkább bebetonozta magát a 2000-es évek legmeghatározóbb előadóművészei közé. Jackkel együtt esünk a lánnyal szerelembe, úgy kezdett el a film alatt mozgatni Gaga életútja és munkássága, hogy különösebben sosem rajongtam a zenéje iránt. Bradley Cooper az utóbbi bő fél évtizedben igazából szinte mindenben jót alakít, de Jackson Maine megformálása simán kiemelkedik az ő karrierjéből is. Az pedig, hogy a dalbetéteket is a színész énekli, többnyire Gaga mellett sem háttérbe szorulva, az különösen komoly fegyvertény. A két főszereplőn kívül a Jack bátyját megformáló Sam Elliottot emelném még ki, akinek ugyan nem jutott sok játékidő, de öröm minden perc, amikor a mozivásznon megjelenik. Cooper nem csak mint főszereplő, hanem mint elsőfilmes direktor is jegyzi a Csillag születiket, és bár nem a rendezés a legerősebb pontja a filmnek, panaszunk egyáltalán nem lehet rá, nincs túlvállalva, viszont végig jól néz ki, a megható és a humoros jelenetek kellően működnek, néhány helyen meglepően jól kelt feszültséget, a koncertjelenetek (amiknek egy részét Lady Gaga tavalyi Coachella fellépésének napján és színpadán rögzítették) pedig nagyon atmoszférikusak, már a nyitójelenet berántja a nézőt.

Ahogy írtam pár sorral feljebb, a vágásbeli és forgatókönyvi egyenetlenségek azok, amelyek miatt csak mint nagyon jó film tudok a Csillag születikre tekinteni. Kétségtelen, hogy a mozi működik, alapvetően egyszerű érzelmeket csal ki a nézőből, megnevettet, haragot gerjeszt, megsirat közben pedig végig jól szórakoztat, amihez társul a megkapó hangulat, a kiváló színészi alakítások, valamint örök érvényű kérdések boncolgatása. És hiába lehetett volna néhány jelenet még hatásosabb, hiába telített a mozis paletta az elkövetkezendő hónapokban, Bradley Cooper rendezői debütálása egy kiváló közönségfilm, amely az imént említett erényeinek hála így is kiemelkedik az idei év felhozatalából, és bátran ajánlható a szívhez szóló drámák szerelmeseinek.