Pont negyven éve annak, hogy Michael Myers megszökött a Smith's Grove szanatóriumból, hogy október utolsó éjszakáján bébiszitterekedő fiatalokat levadászva vonuljon be a slasher-ök egyik első hírnökeként és egyben a műfaj alapköveként a horrorfilmek történelem könyvébe. John Carpenter klasszikusát aztán több, mint fél tucat folytatás és egy remake (plusz annak is egy folytatása, fene se tudja már számon tartani) követett, hogy végül idén, egyszerűen csak Halloween címmel David Gordon Green elhozza nekünk Laurie és a maszkos pszichopata utolsó (?) összecsapását.
Szögezzük le az elején, hogy nem lelkesedem különösebben a '80-as évek kaszabolós horrorjaiért, az első részeket láttam a legtöbb nagynevű szériából, de nagyjából ennyiben ki is merül az ismeretségem a zsáner darabjaival. Na most ezt azért érdemes tisztázni, mert aki a műfaj szerelmese, az nyugodtan egy-két csillaggal feljebb tornázhatja a bemutató végi értékelést, és válthatja is a jegyét a moziba, mert a film jelentős része kétségtelenül egy szórakoztató megidézése az első epizódnak és a komplett érának. Az alapkoncepció gyakorlatilag ugyanaz, mint amelyet már holtig ismerünk, egy oknyomozó újságíró páros megbolygatja az állóvizet, a gonosz pedig Mindenszentek előestéjén ismételten ledobja láncait, hogy rettegett álarcát magára húzva befejezze azt, amit 1978-ban félbehagyott. Persze nem tűnt el nyomtalanul az a negyven év, Laurie (Jamie Lee Curtis) azóta sem tudta kiheverni az eseményeket, Michaeltől való fóbiája pedig annyira eluralkodott rajta, hogy elüldözte maga mellől a gyermekeit és a legrosszabbra felkészülve a külvilágtól elzártan él rejtekhelyén. Magasan a nő karakterével bántak a legkegyesebben a forgatókönyvírók, és Jamie Lee Curtis is ismételten meghálálta a bizalmat a szerepnek, amely híressé tette. Nem egy Oscar gyanús alakítás, de jól hozza a megtört, megkeseredett üldözési mániást, aki újra magára talál, amikor családja élete forog kockán, és amolyan Sarah Connor-osan veszi kezébe a sorsát. Számomra a film egyik csúcsmomentuma, amikor a nagy találkozás pillanatában szembesül azzal Laurie, hogy sok évtizednyi elhivatottság és edzés sem készíthette fel arra, amely rá vár.
Myers már közel sem kapott ilyen kellemes ráncfelvarrást, próbálja a film moralizálni az örökké arctalan, hidegvérű pszichopata helyzetét, azonban ez a cselekményszál elég erősen zsákutca, nincs is kidolgozva igazán, ami pedig kifejtésre kerül, az nem működik. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a bevezető harmada a filmnek egy annyira gyenge lo-fi horror, hogy az amúgy is mérsékelt elvárásaimból rövid idő alatt sikerült sokat engednem. Sem sztori szintjén, sem technikailag nem nyújt semmi olyat, amelyet legalább az elmegy kategóriába lehetne sorolni, az olcsó jumpscare-ek, az indokolatlan bazári brutalitás és a szörnyű viccek nem az a triumvirátus, ami meghozná a néző kedvét a folytatáshoz. Üdvözölendő viszont, hogy a prológus után, ahogy október 31. estéjére vált a történet, a Halloween többnyire szórakoztatóvá, sőt helyenként kiválóvá válik. A film három felvonása olyan élesen elkülönül egymástól, hogy már-már az volt az érzésem, hogy mintha nem is ugyanaz a rendező állna a részek mögött. Az elejéről az imént ejtettem szót, a közepe az, amely a legközelebb áll a '78-as eredetihez, egy nem túl ijesztgetős, hellyel-közzel kreatív és sokszor kifejezetten vicces hentelde, a vége pedig egy A bárányok hallgatnak lezárását megidéző feszült thriller. Egyrészt nyilván örülök, hogy nem az egész film annyira rossz, mint a bevezetés, másrészt viszont ebből a hangulat-, és látványvilágbeli összevisszaságból egy inkoherens, bármiféle komolyabb identitást nélkülöző maszlag kerekedett ki, amely aláás annak, hogy néző el tudjon merülni a látottakban. Azonban azt meg kell hagyni, hogy a film egyes részletei amikor épp működnek, akkor tényleg jók. Számos jelenetet nagy vigyorral néztem, vagy amiatt mert valamilyen ötletes megoldással találkoztunk, vagy amiatt, mert a fényképezés megérdemelte. Az éjszakai jelenetekben nagyon ügyesen játszik David Gordon Green az árnyékokkal, és a sárgás-kékes-pirosas élénk fényekkel, vagy kinti jeleneteknél a köddel, pár jelenet tényleg gyönyörűen volt megkomponálva. Carpenter zenéje pedig még négy évtized elteltével is üt.
A gond az, hogy hiába próbálok a pozitívumokra koncentrálni, mindegyikre jut legalább ugyanannyi kellemetlen pillanat is. Karakterek Laurie-t leszámítva nem igazán vannak, maximum annak szurkolhatunk, hogy az aktuális képernyőn lévő figurát Michael minél látványosabban tegye el láb alól. A szereplők sorra hoznak rossz döntéseket, keverednek kínosan, esetleg karakteridegennek hatóan megírt vagy előadott párbeszédekbe, amelyeket hiába tör meg néhány jobb vicc, azért egy idő után kezd a nézőnek elfogyni a türelme. Ezen az sem segít, hogy a jelenetek nagy része túlságosan el van húzva, minden vagy másfélszer olyan hosszú, mint ami ideális lenne, és emiatt helyenként bűnunalmas a mozi. Az előbbiek egy része felfogható a korai slasher-eket jellemző klisékre való rájátszásnak is, az pedig, hogy humorosabbra vette a rendező a figurát, azt sejteti, hogy valahol ez is volt a célja, ezért jeleztem a cikk elején, hogy aki él-hal az ilyesmiért az a filmnek sok hibáját jobban fogja tolerálni, nekem sokszor inkább nonszensznek vagy épp fárasztónak hatott egy-egy ilyesféle jelenetsor.
A Halloween mind hangulatában, mind minőségében erősen hullámzó a nagyon gyengétől egészen a remekig. Egy egységes irányvonal megléte könnyen lehet, hogy átlendített volna a kisebb, műfaj közhelyeivel kapcsolatos fenntartásaimon, a gyéren (vagy inkább sehogy sem) megírt karaktereken, vagy az ingadozó humoron, bár sokkal izgalmasabb akkor sem lenne a mozi. Ha a film végig annyira szórakoztató lenne, mint a legjobb pillanataiban, akkor egy megtekintésre azért bátran ajánlanám akárkinek, aki egy vagányul kinéző moziélményre vágyna így az ősz közepén. Ebben a formában viszont a zsáner rajongóin kívül bárki talál magának jobb választást a filmszínházak kínálatáról.
