2011. július 22-én hetvenhét áldozat halálhíre rázta meg a világot, miután egy szélsőséges jobboldali terrorista először bombát robbantott Oslo kormányzati negyedében, majd Utoya szigetén egy ifjúsági táborban lemészárolt több tucat diákot és személyzeti dolgozót mielőtt a norvég rendőrségnek sikerült őt letartóztatni. A történet az utóbbi időben több filmkészítő fantáziáját is megmozgatta, két hete került a hazai mozikba Utoya, július 22. címen a norvég változat, a Paul Greengrass által rendezett Július 22. pedig pár napja debütált a Netflix kínálatában.

Míg az előbbi film teljes egészében a támadásra koncentrál, a Július 22. szintén a robbantással, majd az azt követő lövöldözéssel indít, azonban ezután két szálon fut tovább a történet, és egyszerre leszünk megfigyelői a vádlott, Breivik (Anders Danielsen Lie) elítélésének, illetve egy Viljar (Jonas Strand Gravli) nevű túlélő testi és pszichés lábadozásának. A film nyitó fél órája nagyon hatásos, a kevés párbeszéd miatt viszonylag csendes környezetben remekül teremt feszültséget még annak ellenére is, hogy tisztában vagyunk a történések kimenetelével. A jelenet pedig a vérontás kitörésekor a parton menekülő fiatalokkal már-már a Ryan közlegény megmentése kezdő képsorait juttatta az eszembe. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy Greengrass nem zárkózott el az események naturalisztikus ábrázolásától sem, némelyik pillanat a lövöldözés, illetve később egy műtét során jó eséllyel ki fogja vágni pár nézőnél a biztosítékot.

A támadás utáni eseményekből a tárgyalótermi drámás szálat én jóval erősebbnek éreztem, hiába az volt a kettő közül a rövidebb és kevésbé kidolgozott. Alap büntetőjogi problémákat vet fel, mint hogy kijár-e a védelem egy tömeggyilkosnak, mik voltak az elkövető motivációi, mivel készült a védelem és az egyes döntésekre hogyan reagáltak az áldozatok hozzátartozói, illetve úgy általában a közvélemény. Örömmel fogadtam volna, ha az egész 22 July eköré a probléma köré épült volna fel, mert ebben a formában csak arra futja a filmnek, hogy egyes kérdéseket vázlatosan felvessen, de ezekből a kérdésekből lehetett volna sokkal több, amelyek pedig előkerültek lehettek volna sokkal részletesebben tárgyalva. Külön fájó pont, hogy két nagyon érdekesnek tűnő témát, név szerint, hogy a norvég kormánynak mi volt a szerepe a tragédia megelőzésében és a közvetlen problémakezelésben, illetve, hogy a védőnek és családjának milyen nehézségekkel kellett szembesülniük Breivik képviselete miatt csak éppen hogy feldob a film, mélyrehatóbban nem foglalkozik velük.

A Viljar tragédiáját középpontba állító történetszál számomra kevésbé volt érdekes. A fiú miközben próbál fizikailag felépülni a lövedékek által okozott sérüléseiből, fel kell hogy dolgozza barátai elvesztését, meg kell küzdenie a poszttraumás stresszel, eleget kell tennie a társadalom és a saját maga által támasztott elvárásoknak. A gond ezzel az, hogy nem igazán mutat olyat a Július 22. a témában, amelyet még korábban nem láttunk volna jobban ábrázolva, alulírottak a karakterek - annyira Viljart állítja a középpontba, hogy rajta kívül nem igazán van bárki is normálisan kidolgozva ahhoz, hogy beleélhessük magunkat a sorsukba -, a fiút megformáló Jonas Strand Gravli alakítása pedig nem elég erős ahhoz, hogy egymagában elvigye a hátán ezt az amúgy is fél lábon álló forgatókönyvet (sokszor meglehetősen színpadiasnak és túljátszottnak éreztem a színész munkáját). Kicsit hosszú is a viljaros sztori, a vége felé elkezdtem határozottan unni, és vártam, hogy mikor kapcsolunk vissza a párhuzamosan folyó történetbe. Mindezek nem jelentik azt, hogy ne lennének erős pillanatai eme jeleneteknek is, egy kórházban játszódó rész és a záró képsorok - bármennyire is hollywoodiak - igencsak megindítóra sikeredtek. 

Ha már az alakításokat említettem, érdekes rendezői választás volt, hogy norvég színészekkel forgatták az egész filmet, de minekutána egy darab mondat nem hangzik el az anyanyelvükön, nem igazán látom indokoltnak a döntést. Akit a színészek közül ki lehetne emelni, az a Breiviket játszó Anders Danielsen Lei, akinek ugyan nagyon hálás is a szerepe színészi szempontból, de jól megoldotta a feladatát, helyenként tényleg egy ideológiák által vezérelt hidegvérű gyilkos hatását kelti a gúnyos mosolyával, akit legszívesebben képen törölne a néző. A Viljar szerelmét megformáló Seda Witt ugyan sok szerepet nem kapott, de én kifejezetten azonosulhatónak éreztem a karakterét, hozzá kapcsolódik a film egyik legérzelmesebb jelenete is.

A Július 22. egy korrekt dráma egy nagyon erős nyitánnyal és megható záró képsorokkal. Én jobban értékeltem volna, ha a hangsúlyok inkább a tárgyalótermi dráma felé tolódtak volna, abban a cselekményszálban éreztem a több lehetőséget minden csiszolatlansága ellenére is. Viszonylagos kidolgozatlansága ellenére kicsit hosszú is a film a maga két és fél órájával, ha kevésbé lett volna csapongó, nem nyúlt volna bele olyan témákba, amelyek a hiányérzeten kívül sok mindent nem mozgatnak meg bennünk minden bizonnyal egy meghatározóbb film kerekedhetett volna ki Paul Greengrass legújabb rendezéséből. Ettől függetlenül a Netflix előfizetőinek egy erősen ajánlott darab, különösen akiket érdekelnek az Utoya szigetén történt események, és annak következményei.