Ugyan a Tenet tényleges moziba kerülése jó indikátora lehet annak, hogy végre újraindul az élet a vetítővásznon való filmezés szerelmesei számára is, azért azt nehéz lenne állítani, hogy ezen a nyáron el lettünk volna kényeztetve a vonzóbbnál vonzóbb mozifilmekkel. Éppen emiatt is érdemes Judd Apatow rendezői székbe való visszatérésének figyelmet szentelni, mert bár a Staten Island királya nem egy kihagyhatatlan alkotás, mindenképpen egy kellemes színfoltja az idei igencsak szerény vígjáték kínálatnak.

A film mögötti húzónév Apatow mellett a központi karaktert, Scottot megformáló Pete Davidson, a Staten Island királyán pedig látványosan érződik mindkettőjük kézjegye. A humorista és állandó Saturday Night Live tag, Davidson élete szolgáltatott inspirációul a történetnek, és dominál is benne a rá jellemző morbid humor. Emiatt aki nem ismeri a munkásságát, annak érdemes először vetni egy pillantást az előzetesre, nálunk a vetítésről többen is távoztak az első tíz percet követően. Scott egy huszonnégy éves, Chrone-beteg, THC függő, figyelemzavaros, depressziós fiatal, aki apja halála után az anyjával (a mindig nagyszerű Marisa Tomei) és a húgával (a rendező lánya, Maude Apatow alakításában) él Staten Islanden. A srác személyes kapcsolatai enyhén szólva sem problémamentesek, azonban a bonyodalmak akkor pörögnek fel igazán, amikor Scott anyja komoly kapcsolatba lép egy tűzoltóval, Ray-jel (a szintén humoristaként ismert Bill Burr).

Aki esetleg nem követné Pete életútját, annak írom, hogy a 2001. szeptember 11-ei balesetben veszítette el a tűzoltó apját, Scott Davidsont, ami egy visszatérő humorforrás a stand-upjaiban, ennek a fényében pedig kap a film egy személyesebb töltetet is. A cselekmény főleg arra fókuszál, hogy hogyan próbál a fiú megbirkózni ezzel a traumával, és hogyan alakítja a barátaival, családtagjaival és Ray-jel való viszonyát. Scott karaktere megörökölte Pete betegségeit is, természetesen ki is figurázva őket minden adandó alkalommal. Davidson emiatt nyilván nagyrészt önmagát alakítja ezzel a görnyedt hátú, sovány, drogfüggő, szerencsétlen figurával, úgyhogy bizonyára nem ezért fogja behúzni élete első Oscarját, de egy minden esetlenségével együtt is nagyon szerethető alakítást nyújt.

Az imént leírtak alapján nehéz lehet elképzelni, hogy a Staten Island királya nem egy lehozós dráma, hanem egy szórakoztató komédia, pedig ez az igazság. Azt gondolom, hogy azoknak, akik hasonló tragédiákat éltek át, vagy hasonló betegségekben szenvednek pozitív például szolgálhat a film a maga morbid módján, hogy hogyan lehet ezekkel a nehézségekkel megküzdeni és ezekkel együtt is egy boldog életet leélni. Nem mondanám a mozit egy klasszikus romantikus vígjátéknak - bár van benne két szerelmi szál is -, azonban többnyire az arra a műfajra jellemző klisék dominálnak struktúrában és a felmerülő konfliktusok terén, úgyhogy olyan hatalmas nagy meglepetések azért nem fognak érni, de ez esetünkben nem is olyan megbocsáthatatlan bűn.

Én Judd Apatow-t alapvetően inkább tartom egy jó ízléssel és üzleti érzékkel rendelkező producernek, mint kiemelkedő rendezőnek, és ez valamennyire érződik a The King of Staten Islanden is. A vígjáték elemekre nem lehet panasz, nemcsak, hogy betalálnak a poénok, hanem jól is vannak adagolva a játékidő során, nem válik túlzsúfolttá és fárasztóvá harminc perc után a humor, amikor pedig szerepet kap, akkor tényleg működik. Csak halkan jegyzem meg, hogy volt pár jelenet, ami nem ütött akkorát, mint a helyzetkomikum és az előkészítés miatt üthetett volna, de ennek egy része a magyar szinkron számlájára is írható (megint máshol pedig egy-egy magyar szóvicc teljesen jól el lett találva, úgyhogy nem akarom indokolatlanul ostorozni a fordítókat sem).

A filmben viszont helyet kaptak érzelmes pillanatok is, amivel alapjáraton nem is lenne probléma, de egy kicsit az érzelgősség oldalára billent át a mérleg nyelve helyenként és több esetben el is lettek húzva ezek a jelenetek, előfordult azért, hogy rápillantottam az órámra. A játékidő egyébként is jóval hosszabb, mint amit a műfajtól megszokhattunk, kifejezetten felesleges jelenetek nem igazán rémlenek, de volt egy pár szekvencia, ami igazán sokat nem adott az összképhez, szerintem egy húsz perccel feszesebb vágás jót tett volna a mozi tempójának. De hogy ne negatív felütéssel záródjon a beszámoló, az egész funky-s, popos, hip-hopos zeneválasztás szuper hangulatot kölcsönöz a filmnek, Lizzo-tól Sofi Tukkeren át Kid Cudi Pursuit of Happiness-éig szinte minden dalra el lehet bólogatni.

Nem akarom túlértékelni a Staten Island királyát, mert még ha rövidebb vagy kevésbé szentimentális is lenne sem válna belőle egy generációs klasszikus, azonban egy meglepően kellemes csalódás volt a számomra, akik pedig még idén nyáron kimoziznák magukat, és nem érzik túl offenzívnek a film humorát, azok egy több mint korrekt élménnyel tehetnek pontot az augusztusra. Mindettől függetlenül abban azért nagyon bízom, hogy szeptembertől minden visszaállhat szépen fokozatosan a megszokott kerékvágásba, és elmerülhetünk a március óta tolódó-torlódó blockbuster kánaánban.