A koronavírus miatti, az egész bolygóra kiható mozizárlat lehetővé tette, sőt valamilyen szinten ki is kényszerítette azt, hogy a VoD (video on demand) platformok térnyerése még nagyobb ütemben zajlódjon le. Számos nagyvászonra készült film - így többek között A láthatatlan ember vagy az Úriemberek - jutottak idejekorán az internetes forgalmazás sorsára, a Netflix ontja magából a dokumentumfilmeket, sorozatokat és a többnyire felejthető, középszerű egész estés játékfilmeket, az HBO GO pedig a már megszokott blockbusterek mellett hetente hozza el kisebb hírverést kapott filmek magyarországi premierjét. Azonban amennyiben a nagy bezártság ellenszereként az előbbiek is kevésnek bizonyulnának, akkor érdemes lehet körülnézni a kevésbé népszerű streaming szolgáltatók kínálatában is. Jelen bejegyzés tárgya a MUBI, egy brit székhelyű VoD szolgáltató/filmkatalógus/folyóirat hibrid, amely a filmtékája mellett egy Now Showing névre keresztelt streaming platformmal is rendelkezik, némi csavarral megspékelve: napi szintű rotációban kínál megtekintésre egyszerre harminc, jellemzően művészfilmet, kult klasszikust és fesztiválsikereket. A cikk írásának a pillanatában egyszerre fut egy indiai filmeket és egy szovjet propagandaműveket felvonultató sorozat, de hat filmmel kedveskedik a nézőknek a szolgáltató a Lloyd Kaufman nevével fémjelzett exploitation kiadó-gyártónak, a Tromának a kínálatából is. A bejegyzés azonban nem az imént felsoroltakkal, hanem Shin'ichirô Ueda japán filmrendező debütálásával, a One Cut of the Dead című művel foglalkozik, amely a horror műfaj kedvelőinek a számára önmagában is elegendő indokot tud nyújtani a MUBI 30 napos próbaidőszakának a megkezdésére.

A legtöbb filmmel kapcsolatos promóciós anyag azt ajánlja, és az én tapasztalatom alapján is az a legszerencsésebb, ha a néző úgy ül le az alkotás elé, hogy csak a feltétlenül szükséges minimumot tudja róla. Egy mondatban a One Cut of the Dead egy igencsak alacsony költségvetésű darabja az ázsiai zombis filmeknek, amely nem különösebben ijesztő, azonban cserébe nagyon kreatív, szerethető és helyenként rettentően vicces, üde színfoltja a már unásig ismert zsánernek. Ha úgy érzed, hogy ez alapján a OCotD a te filmed, akkor ne habozz nekifeküdni, amennyiben viszont már láttad a művet, vagy többet is olvasnál róla a megtekintés előtt, akkor álljon itt egy rövid - amennyire a film struktúrája ezt megengedi spoilermentes - kedvcsináló.

 A One Cut of the Dead egy 37 perces, egyetlen snittből álló jelenettel indít: egy zombi film forgatásába kapunk betekintést, ahol a rendező éppen egy dühroham szélén áll, annak köszönhetően, hogy színészei nem tudják megfelelően átélni és átadni a direktor vízióját. A rendező álmai művébe azonban "új élet" kerül, miután az elátkozott forgatási helyszínen megjelennek a valódi élőholtak. A jelenet erősen a found footage filmek érzetét kelti, egy rázkódó kézi kamera követi testközelből az eseményeket, teljesen középszerű díszletek között,  amatőr világosítással és a hangmunkával, finoman szólva is egyszerű szkripttel, kínos csendekkel és túlhúzott képsorokkal, esetlen, komikusan túljátszott jelenetekkel. Mielőtt nagyon megijednénk álljon itt egy baráti figyelmeztetés: az első harmad ugyan még második megtekintésre sem túl acélos, ettől függetlenül tilos kikapcsolni a filmet az elején, mert a játékidő maradék kétharmada helyére rakja a kirakós darabjait, többször is 180 fokos fordulatot vesz a történet és egyúttal a néző hozzáállása is az alkotáshoz, és a One Cut of the Dead hamar egy üdítő színfoltjává válik nemcsak a horrornak, de úgy általában a filmművészetnek is. Nem állítom, hogy teljesen egyedi az alapötlet, láttunk már hasonlót mainstream hollywoodi filmtől is, viszont én ennyire átgondoltnak és kiaknázottnak még egyszer sem éreztem ezt a típusú koncepciót.

A filmet nehéz műfajilag besorolni, magán viseli a horror és a vígjátékok ismertető jegyeit is, az egészet pedig egy mockumentary-szerű - vagyis olyan fikción alapuló játékfilm, amelynek a rendező dokumentumfilmes hatást kölcsönöz - köntösbe csomagolja. Mindeközben pedig szól elsősorban a zéró költségvetésű, amatőr filmezés szerelméről és viszontagságairól, az érzésről, amikor minden félremegy, amely félremehet, majd végül a siker öröméről. Aki kedveli az olyan filmeket, mint az American Movie, vagy az Ed Wood, esetleg oda van a gerilla mozikért, netán részt is vett már hasonlók elkészítésében, annak garantáltan be fog találni, sőt akár inspiráló is lehet a végeredmény. A karakterépítés szintén kiváló, még ha nem is annyira szokványos. A szereplők nincsenek túlmagyarázva vagy komoly drámai jelenetekben bemutatva, mindenkiről csak egy-egy elejtett mondatot, egyszerű képi megoldást kapunk, azonban ezek tökéletesen elegek ahhoz, hogy az eltúlzott sztereotípiákként megjelenő karaktereknek minden cselekedete igazolt, és fájdalmasan vicces legyen. A film utolsó harmada, amikor a korábbi egy óra hirtelen elkezd kifizetődni, minden túlzás nélkül az utóbbi évek legesetlenebb és leghumorosabb jeleneteit vonultatja fel, ahogyan nevetség tárgyává teszi a zombis élőholtas mozik bárgyú közhelyeit. A One Cut of the Dead emellett nem rejtegeti, hogy színtisztán japán. A szereplők nagyon kifacsartak és elvontak, a k-pop sztár külsejű sráctól a szeszkazán színészig, az egész európai szemmel nagyon túlaffektált, amikor éppen van háttérzene, akkor valami többé-kevésbé rockos instrumentális pop szám. Bizonyára lesz olyan, akit ezek az elemek elidegenítenek a filmtől, de aki szereti az ilyesmit, az imádni fogja a One Cut of the Dead hangulatát.

A Shin'ichirô Ueda mozijának viszont vannak azért árnyoldalai is természetesen. A film óriási kasszasiker lett, közel 28 millió dollárt termelt világszerte, ezzel a költségvetésének az ezerszeresét hozta vissza, azonban az a 3 millió jen, amelyből a mozi készült, komoly kompromisszumokra is késztette a készítőket. Ezekre a kihívásokra persze reflektál is a film, és emiatt sok kezdetlegességét könnyen el lehet neki nézni, de néha még a maga alig több, mint másfél órájával is tud vontatott lenni, valamint a funkcionális látványvilág, vágás és úgy általában az amatőr filmes eszközök sem teszik könnyen befogadhatóvá az alkotást. Tagadhatatlan, hogy árad belőle valamiféle báj, de helyenként inkább tudtam értékelni, mint élvezni a filmet. Emellett a humor is ki tud fulladni bizonyos jeleneteknél, sorra süt el nagyon hasonló poénokat, amelyek át tudnak csapni a fárasztó kategóriába egy idő után.

A One Cut of the Dead olyan újító és izgalmas alapötlettel, valamint olyan szórakoztató karakterekkel rendelkezik, hogy könnyebb szívvel el lehet neki nézni a nyilvánvaló hiányosságait. Egy tapasztaltabb rendező és némi plusz pénz segítségével még kiforrottabb végeredményt kaphattunk volna, de így is minden esélye megvan a műnek arra, hogy az ázsiai kontinensen kívül és a nemzetközi filmfesztiválok közönségén túlmenően is egy igazi kultalkotás váljon belőle, ha kicsit komolyabb forgalmazásban részesül. Aki szereti a horror-vígjátékokat, annak bűn lenne kihagyni, egy igazán különleges élménytől, és egy a zombi mozikhoz és az amatőr filmkészítéshez írt szerelmeslevéltől fosztaná meg magát.

★★★★☆

Az elmúlt szűk egy évben attól zengett a sajtó, hogy Brie Larson a Marvel-moziverzum első igazi női főhőseként kampányolt a Hollywoodban és különösen az amerikai filmkritikusok között fennálló, fehér férfi többség ellen, így törvényszerű volt, hogy meg fogja kapni az idei első Marvel mozi a kellő odafigyelést, függetlenül attól, hogy az adott közönség éppen aratni vagy bukni szeretné látni a filmet. Női főszereplő, társrendező, társforgatókönyvíró, zeneszerző ide vagy oda, a Marvel Kapitány társadalmi jelentősége eltörpül a Fekete Párduc vagy a Wonder Woman mellett, azonban attól azért nem kell félni, hogy a Disney elfelejtette volna, hogyan kell korrekt Marvel Cinematic Universe (MCU) filmet készíteni.

A Captain Marvel alapjaiban egy már megszokott eredettörténet. 1995-ben járunk, két idegen faj, a kree-k és az alakváltó skrullok háborúja kellős közepén. Egy félresikerült hadművelet során utóbbiak tudomására jut, hogy Vers (Brie Larson) olyan ismeret birtokában van, amely segíthet a háború lezárásában, így egy rövid intermezzo után a Földön kötünk ki, ahol a skrullok elől menekülve próbálja a nő kibogozni a szálakat. A mozi elején kissé zavart, hogy lement úgy egy 20-25 perces akciószekvencia, hogy magáról a főszereplőről egy mondatnyi érdemi információ sem derült ki, de aztán a Marvel filmek szintjén nem annyira szokványos történetmesélést igazolta a karakter jellege – hogy miként, azt nem fogom elspoilerezni, de aki látta az előzeteseket, vagy amúgy ismeri a figurát, azt nem fogja nagy meglepetésként érni. Van pár eleme a mozinak, amely időben előre utal olyan eseményekre, szereplőkre, amelyeket már A galaxis őrzőiben vagy Bosszúállókban már láthattunk, viszont úgy nagy egészében megmarad a Marvel Kapitány a saját filmjének, nem képezi annyira a moziverzum fő sodrának szerves részét, mint egy Polgárháború, de egy eredettörténetnél rendben is van ez így. Olvastam több véleményt, hogy a karakter minimális ismerete mellett nem szolgál a film semmi érdemi többlettel, ezt nem tudom megítélni, de így, hogy nekem vázlatosan sem volt meg a hős, nem volt hiányérzetem.

Maga a sztori kifejezetten tisztességes. Nem fogunk állva tapsolni a világmegváltó plottwisteken, nem is lesz túl emlékezetes, azonban kellően csavaros és pörgős ahhoz, hogy a célnak megfeleljen. A nagyjából két órás játékidejével nem tartozik a hosszabb MCU filmek közé, de cserébe remek a tempója, egy pillanatra sem untam, nem vártam a végét, és még a harcjelenetek sem voltak elhúzva. Ez utóbbi annak is köszönhető, hogy a Marvel Kapitány A tél katonájához hasonlóan egy kémfilm/filmnoir – megfűszerezve persze az univerzumban kötelező sci-fi és vígjáték elemekkel -, így az akció a sorozat több darabjához képest a háttérbe szorul. Ez egyébként nem is nagy gond, mert amikor előkerül, akkor nem nyújt semmit, ami ujjongásra adna okot, legfeljebb a korrekt jelzővel illethető. A mozi első fele szinte teljesen mentes a humortól, és ez akkor fog igazán feltűnni, amikor a második órába csöppenve elkezdi a Captain Marvel agresszívan az arcunkba tolni a poénokat. Ennek egy része az ezerszer látott „lejött az űrlény a Földre, nem tudja, hogyan kell használni a dolgokat haha” sémára épül, amin nem egyszerű 2019-ben már őszintén nevetni. A jobb viccek nagy része Fury-hoz (az ijesztően megfiatalított Samuel L. Jackson) és egy Goose nevű macskához kötődnek, ezeken a jeleneteken azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mosolyogtam jókat. Ha pedig már 1995-ben járunk, akkor nem tudta az írópáros kihagyni, hogy rúgjon egy párat az aktuális Windows-ba, ami szintén tud szórakoztató lenni.

A Marvel Kapitánnyal behozott a Disney Larson mellett olyan A-listás színészeket az MCU-ba, mint Annette Benning, Jude Law, vagy a lassan minden második hollywoodi szuperprodukcióban a főgonosz szerepét megszerző Ben Mandelsohn, mégis, amikor Samuel L. Jackson a vásznon van, akkor nem kérdés, hogy ki viszi el a showt. Hiába egy Captain Marvel eredetsztori a film, üdvözölendő, hogy komoly szerepet kap az is, hogy hogyan vált Fury és a S.H.I.E.L.D. azzá, amit az idősíkon későbbi részekben megismerhettünk. Maga a hősnő karaktere nekem alapvetően szimpatikus volt, azonban a szereplő legnagyobb vonzereje Brie Larson, miatta lesz kedvelhető a figura – bár egy ilyen alakítás egy Oscar-díjas színésznőnek ujjgyakorlat -, maguk az írok sokat nem tettek azért, hogy közelebb hozzák hozzánk a karaktert. Hiába mondják azt más szereplők, hogy Marvel Kapitány nem csak fizikailag, de lelkileg is a legerősebb nő, akivel valaha találkoztak, az ilyen megoldások a minőségi karakterépítéstől igencsak messze esnek, nem sok olyan esemény történik, amely azt az érzést kelti a nézőben, hogy a hőst szeretnie kellene. Larson nem is tűnik annak a fajta született akciósztárnak, mint a hasonló felépítésű és stílusú színésznők közül mondjuk Emily Blunt A holnap határában, Gal Gadot a Wonder Womanből, vagy akár Scarlett Johansson Fekete Özvegyként, de mint írtam a film viszonylag kevés harcjelenete miatt ez nem is akkora gond. Ami viszont az, az már MCU filmeknél lassan megszokott módon az ellenlábas, aki amellett, hogy egy nulla motivációval rendelkező, kidolgozatlan és jellegtelen karakter, még csak arra sem képes, hogy bármiféle kihívást jelentsen Marvel Kapitány számára. Ez egyébként így elsőre a hamarosan érkező Bosszúállók: Végjáték kapcsán is kérdéseket vet fel, messze a hősnő a legjobban felpumpált figura a csapatban, miután a teljes ereje birtokába jutott nem volt a film alatt olyan jelenet, amelyről az érződött volna, hogy veszélynek lenne a nő kitéve.

MCU film ez is, szóval azt talán meg sem kell említenem, hogy remekül néz ki a nagyvásznon. Igazi látványorgiát az űrben és az idegen bolygókon, űrhajókon játszódó jelenetek nyújtanak, a fegyverek és a helyszínek úgy festenek, mintha egyenesen a Mass Effect játékok világából csöppentek volna elénk. A skrullok maszkírozása lett kissé átlagos, úgy néznek ki, mintha Spocknak és a Brightból Joel Edgertonnak lennének a közös gyermekei, de összességében rendben van a dolog. A Földön zajló részek is jól hozzák a díszletekkel, autókkal meg rendőri egyenruhákkal a ’90-es évek Amerikájának hangulatát. Ha pedig már a „nineties” szóba került, a Thor: Ragnarökben bármilyen epikus is volt az Immigrant Song, azért Nirvana slágert, vagy a TLC Waterfallját hallani egy Marvel filmben egészen az eszünkbe juttatja A galaxis őrzői legjobb pillanatait. Erre egyébként nagy szüksége is van a mozinak, mert a Pinar Toprak által komponált zene nem különösebben tűnik ki a tömegből, még a főcímet sem mondanám emlékezetesnek.

Nincs a Marvel Kapitány az MCU filmek abszolút élmezőnyében, és minden bizonnyal nem is ez lesz a stúdió következő filmje, amely bizakodva pályázhat az év legjobb filmjéért járó Oscar-díjra, mégis pont ugyanolyan humoros, látványos, szórakoztató, fantáziátlan és felejthető, mint a moziverzum darabjainak a döntő többsége. Ha szereted a Marvel filmeket, akkor ne hagyjanak elbátortalanítani a mozit Larson megnyilvánulásai miatt érő ellenkampányok, mert ezt is szeretni fogod, ha pedig eddig egyik sem jött be… Nos, talán nem mondok meglepőt azzal, hogy nem a Marvel Kapitánnyal fog ez a trend megváltozni.

A William Kamkwamba gyermekkorát feldolgozó A fiú, aki befogta a szelet esetén első blikkre a legnagyobb vonzerőt Chiwetel Ejiofor rendezői és forgatókönyvírói debütálása jelentheti. Így talán még inkább meglepő, hogy ez a kis film a szegény fiúról, aki kreativitásával és elhivatottságával megmenti faluját az éhhaláltól saját jogán érdemli ki a figyelmünket.

A történet Kamkwamba azonos című önéletrajzi regényén alapul, és egy főleg mezőgazdaságból élő afrikai állam, Malawi egyik falujának sorsát mutatja be 2001-ben, amikor is egy kiadós esőzés az élhetetlenség szélére sodorta a települést. Az ország kormánya próbálta letagadni a válságot, az Egyesült Államoknak éppen megvolt a maga keresztje is azidőtájt, így az író ifjú énjére hárul a feladat, hogy egy fizika tankönyvben látott leírás alapján építsen egy szélmalmot, amivel megoldható az öntözés mielőtt az élelemhiány megtizedelné a lakosságot. Ez a sztori pont olyan, amely viszonylag könnyen giccsbe tud hajlani, de Ejiofor kifejezetten jó ízléssel adaptálta a képernyőre a történetet. Érzelmes a film persze, de nem esik át indokolatlanul a ló túloldalára a dolog. A szomorú részek tényleg szomorúak, van legalább három igazán szívszorító jelenet, a végére pedig egy valóban felemelő üzenet kerekedik ki a filmből azzal, hogy kellő kitartással és akarattal a legelkeserítőbbnek látszó helyzetekből is találhatunk kiutat. A legnagyobb hangsúly a település szegénységére helyeződik, egészen jól mutatja be a The Boy Who Harnessed the Wind, hogy milyen perspektívái vannak egy fiatalnak egy ilyen területen tanulás és érvényesülés szintjén. A film a 113 perces játékideje ellenére meglehetősen hosszúnak érződik, de nincs igazán olyan jelenet, amelyet feleslegesnek éreztem volna, vagy ne adott volna a történethez. A kormány szerepe izgalmas kérdéseket vet fel az alkotás kapcsán, hogyan korlátozzák a szólásszabadságot, hogyan manipulálják a sajtót és úgy általában hogyan veszik semmibe a demokrácia alapértékeit, de talán így is ezen a részen érződött a legkevésbé, hogy kellően ki lenne dolgozva, ha már felvetette a kérdést a forgatókönyv, akkor szívesen vettem volna, ha jobban kitér a részletekre.

A címszereplő fiút az ezzel első creditjét szerző Maxwell Simba alakítja, méghozzá remekül. Egy végtelenül szimpatikus és szerethető karakter, aki rendkívül éretten, méltóságteljesen tűri a sorozatos megaláztatást és az erkölcsi igazságtalanságot, miközben megküzd a saját igazáért. Folyamatosan érik az atrocitások amiatt, hogy családja rossz anyagi helyzetet miatt nem tudja megfizetni a tandíjat, nappal apjának kell segítenie a földeken, éjszaka pedig olaj hiányában tanulás helyett csak a sötétbe bámulhat, vagy aprópénzért mások elromlott rádióit bütykölheti. Emellett ott lebeg előtte nővére példája, akinek korábban volt lehetősége elvégezni az iskolát, és a család pénzügyi helyzetének stabilizálódására várva készül az egyetemre. Mindeközben William apja (a 12 év rabszolgaságért Oscar díjra is jelölt Chiwetel Ejiofor) motivációi is igazolhatóak, sőt megérthetőek, az ősei örökségét hordozza, a termőföld a mindene, és még ha az éhezés és az elkeseredettség miatt nem is tud mindig külső szemlélőként józanul dönteni, mégiscsak az vezeti, hogy a családja és a falu számára a helyzethez mérten legjobb körülményeket biztosítsa. A színészekre a főszereplőkön kívül sincs panasz, a közeli család maradék két tagját alakító színésznő, Lily Banda és Aïssa Maïga is hozza az elvárhatót.

A film nem egy technikai csoda, de ez a jellegéből adódóan nem is feltétlenül probléma. Ejiofornak van pár szebb képe és megoldása, különösen az afrikai kultúráról, amelyek kellően érdekessé teszik a látványvilágot, és kiemelik az alkotást az átlagos TV filmek sokaságából. Antonio Pinto világzenei hangzásvilágú score-jával együtt pedig a kulcsjelenetek igazán hatásosak tudnak lenni, így nem is akarok panaszkodni. Ettől függetlenül nem tett rosszat a produkciónak, hogy a Netflix felvásárolta, tényleg nem igazán nyújt olyat a film, amely elengedhetetlenné tenné a mozivásznat.

A fiú, aki befogta a szelet egy jól eljátszott, megható és lélekemelő alkotás. Ami viszont talán még fontosabb, hogy szükség van az ilyen filmekre ahhoz, hogy kicsit körbenézzünk, mi is történik a mi korunkban a fejletlenebb régiókban és kicsit átértékeljük a saját helyzetünket és felelősségünket. Nem Ejiofor debütáló projektje a legizgalmasabb, még csak nem is a legeseménydúsabb, de mégis szépségével és jelentőségével egy kiemelkedő darabja a streaming szolgáltatók kínálatának, amire - pláne, hogy magyar felirat is elérhető a filmhez - kétség kívül érdemes rászánni azt a nem egészen két órát, amit elkér az életünkből.

★★★★☆

Farrelly negyed évszázados rendezői munkássága ritkán mutatott túl a (jobbik esetben) szórakoztató, de kifejezetten középszerű vígjátékokon, és valahol ebből a sormintából az egyik idei fesztiválkedvenc, a Zöld könyv sem lóg ki. A film nem kínál semmi olyat sem történetmesélésben, sem technikai megvalósításban, amelyet korábban ne láthattunk volna más alkotásokban, mégis sikerrel éri el azt, hogy bármilyen lelkiállapotban is kezdjen neki a néző a filmnek, a bő két óra után jó kedvvel hagyja el a mozitermet.

A '60-as évek eleji New Yorkban az olasz származású Tony (a kissé megpocakosodott Viggo Mortensen) válaszút elé kerül, amikor szeretett munkahelye felújítás miatt hosszú időre bezárni kényszerül. Végül a zongoraművész, Don Shirley (a minden szerepében kiváló Mahershala Ali) felkeresésére a zenész mellé szegődik nyolc hétre, hogy sofőrként és önjelölt mindenesként végigkísérje Shirley amerikai turnéját. Aztán persze a kezdeti távolságtartáson és a társadalmi helyzetbeli különbségeken túllépve barátság szövődik köztük, mi pedig boldogak leszünk, hogy vannak még szép történetek, vége. Természetesen kicsit elbagatelizálom az üzenet jelentőségét, viszont tény, hogy maximum a 2011-es Életrevalókig kell visszamennünk az időben, hogy szembejöjjön velünk tök ugyanez a koncepció közönségfilmben: a munkásréteghez tartozó, bizonyos tekintetben talán egyszerűbb fiú kénytelen-kelletlen csatlakozik egy összemérhetetlenül műveltebb és kifinomultabb, de egyben sokkal merevebb "úrhoz", hogy aztán a kapcsolat - az üzleti érdekeken túlmenően is - mindkettőjük javát szolgálja. Amin áll vagy bukik egy ilyen jellegű mozi sikere, azok elsősorban a karakterek, és a környezet. Utóbbi, mint már említettem 1962 USA-ja, az afroamerikai polgárjogi mozgalom kellős közepe. Így nem árulok el sokat azzal, hogy - különösen a déli államokban - a diszkrimináció és a szegregáció a cselekmény mozgatórugóját képezik. Maga a Zöld könyv egy útikönyv, amelyben fel vannak tüntetve azok a szállodák, éttermek, ahova feketeként  be lehet térni, és ennek a kódexnek a "megsértése" okozza a legtöbb konfliktusforrást.

A két szereplő első blikkre tökéletes ellentétei egymásnak. Tony egyszerűsége, csökönyössége mögött ott rejlik a családja iránti szeretet, és a (néhány helyzetben sajátosan értelmezett) lelkiismeretesség és becsületesség. Egyetlen motivációja, hogy elvégezze a munkát, amelyet rábíztak, és hazaérjen a családjához karácsony estéjére. Dr. Shirley szintén egy megosztott karakter, hiába született zseni, saját népe között az anyagi helyzete, az ambíciói és a felszínes megkülönböztetettsége miatt mégsem fér meg igazán, a fehér között pedig pusztán tehetségével és karakterével nem tudja az évszázados ellentéteket, szokásokat feloldani. Így hiába kíváncsiak rá milliók esténként, mégis Tony és az alkohol az egyetlen, ahova a zongorista el tud menekülni a magányból. Kettejük barátsága olyan szépen és szórakoztatóan épül, hogy lehetetlen nem mosolyogni rajta. A humor egyik csúcspontja pár Tony-hoz köthető levélhez kapcsolódik, de a remek szövegkönyv szinte minden dialógusban rejt valami komikumot. Sokszor engem a világból ki lehetne kergetni a nagyon hollywoodi megoldásokkal, de Farrelly annyira megkedveltette a karaktereit, hogy kifejezetten kívántam, hogy egy-két, akár picit giccsesnek is mondható történetszál megvalósuljon, és a szereplők nyerjenek némi elégtételt. A forgatókönyv megírásában Nick Vallelonga  (a Mortensen által megformált Tony gyermeke) is segítkezett, ettől függetlenül vannak fenntartásaim néhány jelenet valóságtartamával, mégis akkora megelégedést okoz ezen cselekmények bekövetkezése, hogy nem nehéz ezeket a fejcsóválgatásokat 130 perc erejéig mellőzni.

A Zöld könyv talán legtöbbet dicsért eleme a színészi játék, és nyilvánvalóan nem is ok nélkül, legalább annyit hozzáad a két főszereplő a karakterek szerethetőségéhez, mint maguk az írók. Viggo Mortensen élete egyik legjobb alakítását nyújtja a erősen sztereotipizált, affektáló, indulatos és mégis hihető Tony szerepében. A Don Shirley-t játszó Mahershala Ali pedig ugyanolyan otthonossággal mozog a kimértebb és a könnyedebb pillanatokban is, illetve van legalább két-három olyan jelenete, amit a díjátadókon szoktak mutogatni, úgyhogy ne legyen senkiben kétség, hogy hova kerül az idei legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díj. Peter Farrelly rendezése technikailag nem egy nagyon hivalkodó valami, van pár jobban kinéző koncertjelenet, de egyébként pont annyira látványos csak, hogy a cselekményt és a színészeket mederben tartsa. A filmzene Kris Bowers érdeme, jól hozza a '60-as évek jazzes, bebopos hangzásvilágát, bár életrajzi filmhez képest fejvakarásra adhat okot, hogy Shirley-től csak egyetlen darab szerepel az egész score-on.

Nincs sokkal több, amit a Zöld könyvről el lehetne mondani, anélkül, hogy lelőném az összes poént, amelyet a film tartogat. Peter Farrelly egy egyszerű mozit rendezett, egyszerű eszközökkel, de nehéz rá emiatt haragudni. Karácsonyi filmként is tökéletesen működő dráma-vígjáték a barátságról, elfogadásról, szeretetről, egy olyan korszakban és környezetben, ahol ezek az erények még különlegesebb értéket képviseltek, mint bármikor. Szerintem bérelt helye van a jövő legkedveltebb közönségfilmjei között.

★★★★☆

Ugyan számomra a 12 év rabszolgaság az évtized egyik leginkább túlértékelt Best Picture győztese, azonban azt nem tagadom, hogy Steve McQueen látvány szintjén kivételeset alkotott. A Holtodiglant az utóbbi idők legkiválóbb thriller-jei között tartom számon, ami nagy részben Gillian Flynn forgatókönyvének érdeme. Az akciófilmeken belül pedig talán a kedvenc alműfajom a bankrablós mozik. Ezek után nem is volt nagy meglepetés, hogy a három összetevő turmixa, a Nyughatatlan özvegyek is kellemes utóízt hagyott a számban.

A Harry Rowlings (Liam Neeson) által vezetett rabló szervezet tagjai egy balul sikerült meló következtében a menekülő autójukban égnek az összes elcsent pénzzel együtt. A megkárosított hamar rájön, hogy kinek a keze volt a dologban, és Harry özvegyének, Veronicának (Viola Davis) egy hónapos ultimátumot ad, hogy teremtse elő mind a kétmillió odaveszett dollárt, ha nem akar rövidesen a férje sorsára jutni. A nő pedig más kiutat nem látva felkeresi volt férje társainak magukra maradt feleségeit, hogy együtt vigyék véghez Harry utolsó dobását. Ugyan a Widows külsőségeiben egy heist mozi, mégis nagyjából pont annyira zsánerfilm, mint Ben Affleck 2010-es remeke, a Tolvajok városa. Ad maga a bankrablás egy keretet a történetnek és segít előrelökdösni a cselekményt, de a Nyughatatlan özvegyek egy kőkemény karakterdráma. A bevezető képsorok után azonnal bele is lök minket a forgatókönyv a mély vízbe, egyszerre, folyamatosan váltogatva kezel vagy egy tucat szereplőt. Meg is ijedtem egy pillanatra, hogy mennyire fog ebből káosz kisülni, hiszen a 130 perces játékidő ma egyáltalán nem tekinthető hosszúnak, de szerencsére nem sok alapom volt rá, alig volt elvarratlan szál, vagy olyan karakter, akivel kapcsolatban hiányérzetem lett volna.

Relatíve sokrétű a történet, belengeti a film a hatalom kérdéskörét, miért lép valaki a politika útjára, meddig hajlandó elmenni a céljaiért, hogyan érvényesülhetnek a feketék a közéletben, és nem is ad rájuk McQueen bizakodásra okot adó választ. A Nyughatatlan özvegyek magja viszont - már a cím alapján sem különösebben meglepő módon - egy vérbeli feminista mozi. Tartottam tőle a 12 év rabszolgaság után, hogy nagyon kétoldalúan lesz körüljárva a probléma, ehhez képest meglepően színes szereplők és sorsok tárulnak fel a szemünk előtt. Természetesen a domináns az a "nők is meg tudják csinálni a férfiak dolgát, még akár sokkal jobban és emberségesebb módon is" szál, viszont például Alice karaktere (Elizabeth Debicki remek alakításában) egy fényűző élethez szokott, naiv, igazi Barbie baba, nem az a típusú figura, akire első blikkre egy női sztereotípiákat elásni kívánó filmtől várna az ember. Ha már a szereplőknél tartunk, az abszolút etalon Veronica. Harry halála után az őt ért fenyegetések ellenére csak az elutasítás falaiba ütközik, úgy lesz kénytelen a saját kezébe vennie az életét, hogy a lelki megpróbáltatásai férje eltávozásával még csak megkezdődtek. Kőkemény, határozott, mindeközben mégis elegáns, nálam az év egyik legjobb női alakítása. A pénz nélkül, gyermekeivel a sorsára hagyott Linda pedig simán Michelle Rodriguez egyik legjobb szerepe. Talán Belle (Cynthia Erivo) figurája volt az egyetlen, akit túl vázlatosnak éreztem ahhoz, hogy beleláthassak a motivációiba, nem vettem volna zokon, ha lett volna még pár jelenete.

Férfiak terén nálam egyértelműen Daniel Kaluuya vitte a pálmát, az elmúlt bő egy évben többedszerre bizonyítja, hogy nem ok nélkül kapja meg Hollywoodban a jobbnál jobb szerepeket. Ő játssza talán a leginkább kétdimenziós karaktert egy verőember személyében, de ez a kicsit hézagosan megírt szereplő csak még jobban teret ad annak a hidegvérű, sokszor nagyon humoros alakításnak, amit a színész hoz. Kaluuya karaktere és bátyja riválisát, Jack Mulligant a mindig kiváló Colin Farrell hozza, aki bánatára Chicago hatvan éves polgármester dinasztiájának a sarja, így minden kedvtelensége és ellenérzése ellenére nincs sok választási lehetősége a sorsával kapcsolatban, viszont cserébe hozzá kötődnek a mozi legviccesebb jelenetei. De említhetném a lelkészt, vagy az idősebb Mulligant (Robert Duvall) is, teli van a film jobbnál jobb karakterekkel és alakításokkal.

A Nyughatatlan özvegyek hosszan építkezik, ahogy halad előre a rablás kitervelése úgy kerülnek elő újabb figurák és kerülünk közelebb a már megismertekhez. A mozi kétharmadánál vesz egy éles kanyart a történet, amikor végre összefutnak a szálak, feltárulnak a miértek. Én nem számítottam arra, hogy ebbe az irányba megy el a film, viszont nem is mondanám azt kifejezetten, hogy tetszett vagy hova tovább, hogy működött. A végére kicsit elfáradt a sztori, vártam már, hogy rátérjünk az utolsó felvonásra, azonban maga a heist némileg csalódást keltő volt, különösen egy ekkora terjedelmű felvezetés után. Rövid is volt, nem is igazán állított valós kihívást a szereplők elé, hiába nézett ki tök jól, így is némileg összecsapottnak érződött. A filmezési stílus egyébként nagyrészt a háttérbe szorul, de ez egy ennyire dialógus vezérelt forgatókönyvnél nem probléma, így is akadnak gyönyörű beállítások, izgalmas kameraszögek (egy autó motorháztetőjéről rögzített párbeszéd az egyik kedvenc jelenetem volt) az erre fogékonyak nagy örömére.

Nagyrészt amit a Nyughatatlan özvegyektől vártam azt megkaptam, amitől pedig tartottam, az alaptalan félelemnek bizonyult. Ha a filmtörténelem legnagyobb szabású bankrablására vágysz, akkor valószínűleg érdemes máshol keresgélned. Azonban a sok szereplőt felvonultató, kiváló karakterdinamikával rendelkező, humoros forgatókönyvek kedvelői meg fogják találni a számításaikat Steve McQueen idei termésében. Ha az akció és a dráma aránya kiegyenlítettebb lett volna gond nélkül helyet követelhetett volna a mozi a 2018-as kedvenceim között.

★★★★☆