Életem legelső moziélménye volt (nyolc évesen) a Harry Potter széria nyitóepizódja, a Bölcsek köve, Rowling fantasztikus varázslóvilága pedig azonnal magával ragadott, és egész általános- és középiskolás éveimet végigkísérte a kis mágusok felcseperedéstörténete. Az első néhány rész magasan a legtöbbször megnézett filmjeim közé tartozik, és semmilyen kedvenc filmes toplistámról nem hiányozhatnak. Valószínűleg ennek köszönhető az, hogy David Yates hatodik visszatérésére a muglik és mágusok világába, a Legendás állatok - Grindelwald bűntetteire még minden nyilvánvaló baklövése ellenére sem tudtam igazán haragudni.

Ott vesszük fel a fonalat, ahol az előzmény 2016-ban abbahagyta, Grindelwald (Johnny Depp) megszabadul láncaitól, és útnak ered, hogy felkutassa - az első rész eseményeit valahogy túlélő - Credence-t (Ezra Miller), akinek a felhasználásával megvalósíthatja tervét, és létrehozhat egy aranyvérűek által uralt világot. Ennek megakadályozása érdekében az Aurorok egy néhány fős csoportot küldenek Credence likvidálására, a fiatal Dumbledore (Jude Law kiváló alakításában) pedig felkéri Göthét (Eddie Redmayne), hogy szálljon szembe Grindelwald erőivel. Maga az alapsztori szerintem teljesen korrekt. New York után a cselekmény Londonba és Párizsba tolódik át, szépen bővíti a Potter univerzumot a film, láthatjuk hogy hogyan jelenik meg a mágia Európa nagyvárosaiban, például egy freak show kereteiben, vagy a Mágiaügyi Minisztériumok folyosóin. Mindemellett az egész mozi teli van tömve olyan helyszínekkel, karakterekkel és kis utalásokkal, amelyek J.K. Rowling világa összes kedvelőjének okozni fog pár kellemes pillanatot. Remek érzés hét év után visszatérni a Roxfort falai közé, találkozni Dumbledore-ral és McGalagony professzorral (bár utóbbi tekintetében az idősík egyelőre nem tisztázott), emellett pedig bőséges háttérinformációt is kapunk olyan szereplőkről, családfákról, amelyek korábban csak említés szintjén tűntek fel a filmekben.

Természetesen nem pusztán egy fanservice az új Legendás állatok rész. A 2016-os előzmény nagyon nagyvonalakban felvázolt egy fő sztorivonalat, az idei epizód pedig ha ugyan szintén nem is túl bőkezűen, de tovább viszi azt a cselekményt, amely majd 2024-ben szükségszerűen Gellert és Dumbledore összecsapásába torkollik. Megismerjük Credence származását, és valamennyire bepillantást nyerünk Grindelwald motivációiba. Mondjuk az számomra nem nyilvánvaló, hogy mik is azok a bűntettei, amelyekről a mozi a címét kapta, mert túlságosan sok vizet nem zavar a gonosz varázsló, de cselekedeteivel legalább valamennyire megágyaz a jövő eseményeinek. A fő gond a filmmel az, ami miatt (nem véletlenül) az epizód szót használtam: a Legendás állatok nem érződik egy kerek egésznek. Azzal nekem alapjáraton nem lenne problémám, hogy nincs lezárva a történet, egy tervezetten öt részes folyamban ez nem is lenne elvárható. Míg a Harry Potter részeknél hiába tartott egy évtizedig a cselekmény, az soha nem volt elmondható (a Halál ereklyéi első felvonása kivételével, de az vállaltan egy kettészedett mozi volt), hogy ne lenne egy-egy film önmagában értékelhető, viszont a Grindelwald bűntetteiről, és most már úgy tűnik az egész Legendás állatok sztoriról süt az ötlettelenség. Rengeteg karaktert mozgat, sok apró cselekmény van kibontakozóban folyamatosan, sőt, én a több, mint két órás játékidő ellenére egy percre sem unatkoztam, de mégis annyira apró lépésekben halad előre a fő sztori, hogy nehezen indokolható, hogy a profitmaximalizáláson kívül milyen okból kellett azt öt részbe szétkapni.

Olyan érzete van az egésznek, mint egy sorozatnak, amely egy csomó időt szán arra a fő sodor előmozdítása kárán, hogy pepecseljen a mellékszereplőkkel, amivel egy televíziós szériánál, ahol hetente érkezik egy új epizód nincs is különösebb probléma, viszont két évet várni arra, hogy tegyen még egy tyúklépést a történet… nos, nem túlzottan lelkesítő. Valahogy Rowlingnak viszont sikerült még ezek mellett is úgy megírni a forgatókönyvet, hogy néha komoly kapcsolódási hibák csúsztak be, vakargattam a fejem párszor, hogy most egyes karakterek hogyan kerültek bizonyos helyszínekre, vagy honnan szereztek tudomást bizonyos eseményekről. Valószínűleg azt is az idei résszel észlelték a készítők, hogy jól lábon lőtték magukat a Legendás állatok koncepciójával, hiába vannak sokat vásznon a 2016-os epizód szereplői, a fő történet szempontjából teljesen mellékszereplőknek érződnek, és az írónő nem igazán tud mit kezdeni a karaktereikkel. A különféle lények itt is szerephez jutnak, de közel sem akkora mértékben, mint az elődben, bár kétségtelen, hogy pár humoros jelenet most is kötődik hozzájuk. Naná, hogy a kötelező megható jelenet sem hiányozhat a filmből, azonban a figurák, akiket érint, korán sincsenek annyira kidolgozva, hogy bármit is érezzünk irántuk, így semmi nem indokolja, hogy különösebben érdekeljen, mi történik velük. Akad még bőven, olyan eleme a történetnek, amibe bele lehetne kötni, van az egyik szereplőnek egy öt perces monológja bármiféle flashback jelenet nélkül, ami simán csak félkésznek érződik, van olyan karakter, aki nyilvánvalóan csak azért van benne a filmben, hogy benne legyen, és a filmvégi csavar is inkább tűnt nevetségesnek, mint logikusnak, de majd meglátjuk, mihez kezdenek vele a folytatásokban.

Ezek után nem olyan egyszerű megindokolni, hogy miért távoztam mégis pozitív szájízzel a vetítésről. Egyrészt ott van a már említett nosztalgiafaktor. Dumbledore-t önmagában is szuper fiatalon látni, a megformálásával Jude Law pedig kiváló munkát végzett, a nyugodt habitus és a mimika alapján gond nélkül el tudtam fogadni, hogy ebből a karakterből nő majd ki a Harry Potterekben megszeretett igazgató. A film premierje előtt volt a szereplővel kapcsolatos egy lépés miatt némi ellenérzés, de engem a végeredmény egyáltalán nem bosszantott, nem volt túlzottan hangsúlyos a téma. A Grindelwaldot alakító Johnny Depp… Johnny Depp. Mézesmázos, nyájas, de közben megjelenésre extravagáns, pont mint akármelyik mesefilm szerepében. Nem különösebben rémisztő vagy fenyegető, de azok alapján, amit megtudtunk róla nekem sem magával a karakterrel, sem pedig Depp játékával nem volt komolyabb bajom. A látványvilág alapvetően szintén rendben van. A kosztümök, sminkek, hajak remekek, a díszlettervezés fantasztikus (egyáltalán nem lennék meglepve, ha az előbbiek valamelyike miatt képviseltetné magát a film az Oscar-on), a vizuális effektekre sem lehet komolyabb panaszunk, bár sokkal nagyszabásúbbnak akar hatni, mint azt a Potter filmekből megszokhattuk, és emiatt kicsit a standard hollywoodi fantasy kategóriába esik a megjelenés. A 3D is korrekt, főleg az első harmadban érződik, hogy foglalkoztak vele a készítők, inkább ad az élményhez, mint elvesz. A visszatérő szereplők pedig hiába nem kapnak meghatározó szerepet a történet egészéhez mérten, még mindig szórakoztatóak és sokszor humorosak.

Az vitán felül áll, hogy a Legendás állatok – Grindelwald bűntettei nem egy kikezdhetetlen mozifilm. Elsősorban a történeten csúszik el az élmény, de még arra sem mondanám, hogy reménytelen, inkább csak bántóan takaréklángon ég. Viszont régi helyszíneket, régi szereplőket újra a mozivásznon látni kellő elégtétel, mindeközben a film tempója sokkal jobb, mint arra a leírtak alapján következtetni lehetne, alig van olyan jelenet, ami feleslegesen el lenne nyújtva. Tisztában vagyok vele, hogy elnézőbb vagyok a Grindelwalddal, mint kellene. Ha nem vagy Harry Potter rajongó valószínűleg a nyilvánvaló hiányosságokat sokkal kevésbé fogják az említett pozitívumok ellensúlyozni, viszont én azonnal néztem volna a harmadik epizódot, ha lett volna rá lehetőségem. Arra bőven elegendő volt a film, hogy meghozza a kedvem a folytatásokhoz, és kíváncsivá tegyen, hogy merre halad tovább a történet. Sokkal többre azonban nem igazán.

★★★☆☆

Hiába az európai horrorfilm gyártás egyik megkerülhetetlen klasszikusa az 1977-es Suspiria, mégsem tartottam céltalannak egy modern remake elkészítését. Dario Argento remekműve az iskolapéldája a style over substence moziknak: elsősorban az általa teremtett látomásszerű hangulattal és a képi megvalósításával tudta magának évtizedek alatt kivívni a műfaj rajongóinak tiszteletét, azonban a világ kidolgozottsága és a történetmesélés szintjén bőven hagyott még helyet a továbbgondolásra. Luca Guadagnino, mint rendező képbe kerülése viszont minimum kérdéseket vetett fel. Hiába volt mindkét amerikai mozija (a Vakító napfényben, és az egészen csodálatos Szólíts a nevemen) kiváló, stílusa első blikkre nehezen állhatna távolabb Argentojétól. A végeredményül kapott Sóhajokkal ugyan nem voltam maradéktalanul elégedett, de még így is azt gondolom, hogy a film minden, aminek egy épkézláb remake-nek lennie kell.

Susie, a tehetséges ohioi balett táncos lány (Dakota Johnson) anyja halála után felvételt nyer egy világhírű mozgásművészeti társulatba a '70-es évek Berlinjében. Az események akkor kezdenek felgyorsulni, amikor sorra szívódnak fel a csoport tagjai, és egyre többen sejtik azt, hogy az egyesület vezetősége, élükön Madame Blanc-kal (a három karakter szerepében is tündöklő Tilda Swinton) áll a rejtély hátterében. Az alapkoncepción és a szereplőkön túl nem sok mindent kölcsönöz a Sóhajok az elődtől. Már a zavarba ejtően TV filmes bevezetőben nyilvánvalóvá válik, hogy egy boszorkányos történettel lesz dolgunk, de a remake egészen más utakon jut el egy egészen más befejezéshez, mint amelyet korábban megismerhettünk. Guadagnino inkább csak mint inspirációs forrás tekintett az eredeti Suspiriara, és (napjaink elvárásaival összhangban) a saját képére formálta az elképzelést. Lényegesen tágítja az előd univerzumát, sok a társulat céljával és működésével kapcsolatos technikai kérdésre ad kézzelfoghatóbb választ, de legalább ennyit fel is vet, így összességében még jobban épít az ismeretlenre, mint Argento műve. A Sóhajoknak van egy nyíltan társadalmi tudatosságra építő vetülete is, egy politikailag fűtött környezetben hangsúlyozza a nők szerepvállalását és elnyomottságát (erre még rá is játszik, hogy a film egyetlen kompetens férfi karakterét is Tilda Swinton alakítja). Nem voltam ettől a száltól elragadtatva, nem állítanám feltétlenül, hogy bele volt erőltetve a történetbe, de feleslegesnek éreztem a mozi kontextusában, csak indokolatlanul elnyújtotta az amúgy sem túl feszes cselekményt, és a befejezésnek is inkább ártott, mint használt.

A történetbeli bővüléstől függetlenül a Suspiria még mindig egy, az eredeti szellemiségében készült, lassan építkező atmoszférikus horror, annak pedig a jobb pillanataiban egészen kiváló. Dario Argento klasszikusa a vibráló, neonszerű fényeivel a mai napig az egyik legkönnyebben felismerhető darabja a zsánernek. Guadagnino a vöröses színvilágot átmentett a remake-re, de az egész (pár, a '77-es mozi megvalósítása előtt tisztelgő jelenetet leszámítva) a filmjeiben már megszokott fakó és pasztelles tónusokban úszik, ez a megoldás pedig nem kevésbé lenyűgöző, mint az eredetié, minden képkockája a falra kívánkozik, néhány beállítása pedig tényleg gyönyörű. Az egész audiovizuális élményt a Radiohead frontembere, Thom Yorke hátborzongatóan szép dallamai koronázzák meg, aki így Johnny Greenwood és Phil Selway után maga is a filmzeneszerzés útjára lépett. Ennél melankolikusabb és egyben hatásosabb bemutatkozó score-t pedig aligha írhatott volna, ugyanolyan jól működik önálló műként, mint filmbetétként. A rendező már bizonyította korábban (például a Vakító napfényben éjszakai úszómedencés jelenetében), hogy képes izgalmas megoldásokra, azonban jellemzőbb filmjeire a visszafogottság a látvány terén. A Sóhajok ettől az iránytól ha nem is vesz száznyolcvan fokos fordulatot, de nagyban eltér. A mozi ugyan végig lassú és baljós, de a kamerakezelés nem szorul a háttérbe, megtalálható minden az egysnittes jelenetektől a hirtelen közelítésekig, ami ugyan nem hat túlzottan homogénnek, azonban nem is éreztem, hogy hiányzott volna a filmből egy egységesebb látásmód. A Suspiria csúcspontjai a táncjelenetek, amelyek sokkal hangsúlyosabbak az Argento-féle eredetinél. A mozdulatsorok remekül vannak megkoreografálva, nagyszabásúak, egyszerre nyomasztóak és gyönyörűek, Guadagnino pedig ezeket párhuzamos vágással vegyíti a legelborzasztóbb testhorrorral, amit az utóbbi időkben láttam (a második táncjelenet abszolút etalon a témában). Ha már testhorror, a filmben egyáltalán nincsenek jumpscare-ek, van viszont cserébe egy jó adag gore, de az végig megmarad művészinek, sosem lépi át az ízléstelenség határát.

A fenti összetevőkből egy nem kimondottan ijesztő, de nyugtalanító, lázálomszerű végeredmény kerekedett ki, és bár vannak hasonló jellegű filmek a piacon (elég csak a pár hete megjelent Mandy-re visszagondolni), még így is frissnek és izgalmasnak tud hatni napjaink kínálatában, és ezt túlnyomórészt a képi-hangi világának köszönheti. A stílus a remake-ben is mindenek felett áll, az nem ad teret a színészei tündöklésének (bár Swinton és Az egészség ellenszerével befutott Mia Goth mindenképp említésre méltóak), a történetet pedig hiába bővítették, még így is akkor működik a legjobban, amikor az megfoghatatlanra épít. A problémáim azzal összefüggésben merülnek fel, amikor a film több akar lenni egy - pozitív értelemben vett - egyszerű atmoszférikus horrornál. A már említett társadalmi reflekció, illetve a doktor személyes cselekményszála önmagukban nem lennének rossz elgondolások, de a Suspiria játékidejét így két és fél óra fölé tolják, miközben azt helyenként az indokoltnál zsúfoltabbá teszik. Hiába tetszett meg egy-egy jó gondolat, esélyem sem volt normálisan eltöprengeni rajta, mert azonnal váltott egy más témára a történet. Ezen felül pedig a szereplők nincsenek ahhoz eléggé kidolgozva, hogy érzelmi többletet kölcsönözhessenek a jeleneteknek, így  a kétségtelenül hatásos képsorokon és a muzsikán kívül nem tudtam sok mindent magammal vinni a vetítésről.

Luca Guadagnino újragondolása egy méltó utódja a Sóhajoknak, amely már önmagában több, mint amire sokan számítottak. Van benne egy egyedi rendezői látomás, tisztelettel, de bátran nyúl az alapanyaghoz, és mindeközben az év egyik legjobban festő mozija. Nem sikerült a maga elé tűzött célokat maradéktalanul teljesítenie, viszont ez is elegendő ahhoz, hogy a bátran ajánlható legyen bárkinek, aki kedveli a lassan építkező horrorokat. A záró képsorok pedig arra engednek következtetni, hogy talán nem idén láttuk utoljára Susie Bannon lidércnyomását.

★★★☆☆

Supposing, during the course of the picture, that it turns out that it's more interesting hearing the actors and myself talk about it than making the picture. That will be the picture.

Nos, ha nem lenne teljesen tiszta valakinek, hogy mit keres a friss megjelenések között 2018-ban egy Orson Welles film, nem igazán tudnám miatta okolni. A mozi egyike volt Welles be nem fejezett alkotásainak. Bő tíz éven keresztül forgott, hogy aztán folyamatos finanszírozási hercehurcák következtében annak premierjére a kultikus rendező élete folyamán már ne kerülhessen sor. Hátramaradt viszont több, mint száz órányi vágatlan felvétel és egy halom rendezői utasítás, amely alapján pár éve a filmet övező jogi problémák elcsendesedésével ismét felmerült az esély, hogy napvilágot láthasson az örökre elveszettnek hitt mű. Egy csúfosan megbukott crowfounding próbálkozás után pedig végül 2016 elején a Netflix karolta fel a projektet, hogy fél évszázadnyi kálvária után végül teljesen elkészülhessen, és a nagyvilág számára is megtekinthetővé váljon a A szél másik oldala.

Jake Hannaford (John Huston) egy nagy tekintélynek örvendő, de jócskán karrierje csúcsán túljutott filmrendező kínkeservesen próbál kellő mennyiségű tőkét előbányászni félkész mozija, a The Other Side of the Wind befejezésére. Hetvenedik születésnapja alkalmából összejövetelt szerveznek a számára, amelyre hivatalos, és amelyet kamerájával végigkísér a környék összes sajtósa, dokumentumfilm rendezője és esztétika hallgatója. Hannaford az esemény másnapján tisztázatlan körülmények között elhuny, volt tanítványa, Brooks Otterlake (Peter Bogdanovich) pedig magára vállalja a feladatot, hogy a vendégek által rögzített felvételekből rekonstruálja a születésnap eseményeit. Welles halála előtt nem sokkal tagadta, hogy életrajzi ihletésű lenne a film, de természetesen az. A valaha zseninek tartott, majd Hollywoodban megbukott rendező. Az írónak készülő, majd Orson berkeiben direktorrá avanzsáló, és mesterét hamar túlnövő Bogdanovich. A pénzügyi útvesztőben ragadt utolsó mozifilm. Az egész jelenséget áthatja az a fokú átfedés a film főszereplője, Hannaford, és Welles életútja között, ami azt sugallja, hogy a rendező talán nem is akarta élete során befejezni a A szél másik oldalát, csak hogy még tökéletesebb legyen a metafora. Nem ok nélkül használtam az imént a jelenség szót: a mozi Netflix jóvoltából történő befejezése egy minden tiszteletet megérdemlő, egészében, mint utolsó Orson Welles film és memoár egy mély elemzésre érdemes teljesítmény. Ellenben mint film, nem igazán működik.

Minden bizonnyal a kiadónak is lehettek kételyei az alkotás befogadhatóságával kapcsolatban, hiszen a filmmel egyidejűleg megjelentettek a forgatás viszontagságairól egy dokumentumfilmet is They'll Love Me When I'm Dead címmel, amely valamennyire segít helyrerakni a kirakós darabjait. Anélkül, hogy meglenne a kulcs, hogy egy önéletrajzi ihletésű filmről van szó, csak a sötétben tapogatózhat a néző, onnantól viszont minél jobban ismeri a rendező világnézetét, utolsó éveit, kortársaihoz való kapcsolatát valószínűleg egyre több oldalát fedi fel előtte a mozi. A szél másik oldala Welles válasza a '60-as, '70-es években tomboló avantgárd, New Hollywood irányzatra. A film nagy többségében a születésnapon résztvevő vendégek felvételeiből van összevágva, így egy korai found footage jelleget kölcsönözve az alkotásnak. A beállítások ritkán hosszabbak fél percnél, többnyire összefüggéstelen apró dialógusok vagy kamerába mondott monológok, amelyekből helyenként érdekes gondolatok kerekednek ki rendező és a stáb viszonyáról, az iparág anyagi vonzatairól, a megfelelő közönség megtalálásáról és úgy általában a filmművészetről, de többnyire csak rögtönzött rébuszok és szimbólumok, amikből baromi nehéz és fárasztó bármit is felfogni. A mozi maradék játékidejét kitöltő jelenet az azonos nevű film-a-filmben vetítése (kezd bonyolódni a történet), amely egy finom középső ujj az akkori kortárs európai rendezők absztrakt, szemérmetlen, álomszerű alkotásainak.

Amiben a The Other Side of the Wind avantgárd jellege leginkább megmutatkozik, az a vágási stílus. Ennek a fázisnak a végét már Welles nem élhette meg, így a Sam Raimi állandó vágója, Bob Murawski kapta meg a felhatalmazást a befejezésre. A megállás nélküli, többnyire bármiféle kapcsolódást nélkülöző jump cutok alkalmazásának nem ez a film a lehető legszélsőségesebb megvalósulása, de ahhoz pont elegendő, hogy teljesen összezavarja és elveszítse az egyszeri nézőt. Széjjel vannak szabdalva a nap történései, felváltva követik egymást különböző felbontású, zajosságú, színskálájú felvételek. Hiába dinamikus a mozi, hiába nincs egy túlhúzott pillanat sem, rengeteg a karakter, rengeteg a párhuzamos szituáció, nagyon megerőltető követni, hogy ki kicsoda, ki mit mond, éppen mi történik. A The Other Side of the Wind egyszerűen megszűnik élvezetes lenni. Önmagában a vágási technika nem tenné fárasztóvá a film megtekintését, mint írtam feljebb, ennél sokkal extrémebb példákkal is találkozhattunk a múltban, azonban mindez vegyítve a követhetetlen párbeszédekkel, közel megfejthetetlen kinyilatkoztatásokkal egy olyan elegyet alkot, amely hamar unalomba fullad, és elidegeníti a közönséget. Nem kételkedem abban, hogy a mozi minden jelenetét megállítva, a Welles életrajzzal egybevetve, fejtegetve értékes gondolatokat lehetne feltárni, de számomra ezzel már az alkotás elveszti a szórakoztató, és mint olyan, film jellegét. Ezen pedig az sem segít, hogy gyakorlatilag mindenki alakítását - különösen a már említett Huston és Bogdanovich mellett az egy filmkritikust megformáló Susan Strasberget - öröm nézni a képernyőn, a forgatókönyv néha megvillant egy-egy őszintén humoros pillanatot, Michel Legrand zenéje pedig egészen kiváló.

A születésnap egyik résztvevője szájából hangzik el a kérdés, hogy ha a filmet a néző nem képes megérteni, akkor mi értelme lenne egyáltalán beülnie rá, én pedig pontosan így érzem magam A szél másik oldala kapcsán. Hiába szegi meg minden helyen ahol éri a mozi a filmkészítés tradicionális szabályait, a korszak sok alkotása mindezen érdeme mellett is képes volt szórakoztató, izgalmas maradni, amely esetünkben nem mondható el. Nem kételkedem abban, hogy Orson Wellesnek pontosan ez az érzés kiváltása volt a célja az alkotással, Peter Bogdanovich és a Netflix pedig feltétlen tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz, és így a végtermék a lehető legközelebb áll a rendező víziójához. A direktor legnagyobb imádói és az avantgárd rajongói minden bizonnyal sokkal több örömüket lelik a mozi megtekintésében, mint az átlag nézőközönség, így történetesen én is. Ami pedig nekünk marad, az a cikk elején idézett Orson Welles gondolat.

★★☆☆☆

Nem feltétlenül 2018 végén van a legnagyobb létjogosultsága arról beszélgetni, hogy mik azok a Battle Royale játékok és mi okozta a térnyerésüket, hiszen több, mint egy éve töretlen népszerűségnek örvendenek a PC-s játékosok körében, az utóbbi időben pedig konzolokon, sőt mobil eszközökön is tiszteletét tette a műfaj két legnagyobb riválisa. Ami mégis a bejegyzés aktualitását adja, az az, hogy pár hete a Black Ops 4 Blackout játékmódja keretein belül először (?) képviseltette magát a zsáner AAA játékban. A Battlefield 5 érkezésével pedig egyértelművé vált, hogy a BR megkerülhetetlen szereplője lett az akciójátékok piacának – na nem mintha eddig a számok mást tanúsítottak volna. Ezeknek a videojátékoknak nem én vagyok a legnagyobb szakértője, plusz bármelyikről lehet review-t olvasni akárhol, úgyhogy a rövidke poszt egyetlen célja kicsit körül járni és bemutatni a műfaj gyökereit, illetve hogy abból mit vettek át az említett játékok.

Egészen 1999-ig, illetve 2000-ig kell visszamennünk az időben, ugyanis ekkor jelent meg Takami Kósun regénye, majd az azonnal kultstátuszba került moziadaptáció Fukaszaku Kindzsi rendezésében, szintén Battle Royale címen. Először a filmváltozattal találkoztam úgy 2010 környékén, miután Tarantino azt egy interjúban az 1992-2009 közötti időszak általa legjobban kedvelt alkotásának nevezte. A könyv pedig polgárpukkasztó témájának köszönhetően hatalmas kulturális jelenség lett az előző évtizedben, és a mai napig töretlen népszerűségnek örvend, különösen a fiatalok körében. 

A cím a film bevezetője szerint az egylapos póker egy változatára utal, ahol a legnagyobb értékű kártyát húzó játékos nyer (bár erre semmi hivatkozást nem találtam, lehet valami japán-specifikus dolog). A regényt sokan William Golding mindenki kedvenc kötelező olvasmánya, A legyek ura spirituális utódjának tartják. Az alapkoncepció szerint egy képzeletbeli ázsiai diktatórikus államban abból űznek sportot minden évben, hogy kiválasztanak találomra egy 42 fős, harmadikosokból álló osztályt, amely azt a feladatot kapja, hogy diákjai a köznyugalom oltárán, egy eldugott szigeten addig küzdjenek egymás ellen, amíg csak egy marad életben. Ahhoz, hogy az egész körítés izgalmasabbá váljon, a feladathoz minden gyerek pár szükséges holmi mellett egy véletlenszerűen kiválasztott fegyvert kap a testi-nemi különbségek kiegyenlítése céljából (amely a szinte teljesen haszontalan dolgoktól a lőfegyvereken át az egészen OP nyomkövetőig bármi lehet). A szigeten találhatóak járművek mellett boltok és orvosi létesítmények, ahol a legkülönfélébb eszközöket lehet beszerezni vagy sebeket lehet ellátni. Az egész művelet időkorlátos, úgyhogy elvonulni sem lehet az idők végezetéig (vagy legalább is az élelem elfogytáig). Ha pedig mindez nem lenne elég, a terület zónákra van osztva, és egy-egy ilyen négyzet kétóránként tiltottá válik, a résztvevőket így folyamatos mozgásban tartva. 

Maga az ötlet zseniális. Nyilván a film és a könyv már csak terjedelmüknél fogva is eltérnek egymástól, előbbi egy sokkal kevésbé megfogható, jó értelemben vett művészkedősebb megoldás, míg az utóbbi egy vérbeli ponyva, némi társadalomkritikával megfűszerezve. A kettő közötti különbségekbe nem akarok belemenni, tapasztalja meg mindenki magának, akit érdekel a téma, de a könyv igazán azért működik szerintem, mert egymást jól ismerő karaktereket dob be a darálóba, és azt vizsgálja némileg kisarkított, sztereotipizált szereplőin keresztül, hogy az élet-halál kényszerhelyzet hogyan változtatja meg az emberek személyiségét. Van, aki próbálja valahogy kijátszani a programot, viszont van olyan is, aki azonnal elfogadja, hogy nincs kiút a pokolból, és az egymással való szövetkezés csak még nehezebbé teszi a végjátékot. A regénynek a maga több, mint 700 oldalával jut ideje arra, hogy mind a negyvenként szereplőt bemutassa az olvasónak, felvázolja a múltját és valahogy legitimálja a játék során hozott döntéseit. Ez az az aspektus, amely miatt nem gondolom, hogy Suzanne Collins megasikere, Az éhezők viadala egy szolgai másolata (vagy ha úgy jobban tetszik, remake-je) lenne a Battle Royale-nak, hiszen a szinte teljesen megegyező koncepció ellenére az kizárólag Katniss szemszögéből mutatja be az eseményeket, míg a BR erőssége pont az, hogy egyenként szeretteti/gyűlölteti meg a karaktereit, mielőtt valami egészen állatias brutalitással megöleti őket, így teljesen más hangulatot kölcsönözve az olvasmánynak. 

Aki idáig elolvasta a bejegyzést, és játszott a Playerunknown's Battlegrounds-szal vagy a Fortnite-tal, az nyilván érti, hogy miért kapta azok műfaja a Battle Royale-ról az elnevezését. A gördülékenyebb játékmenet érdekében persze ezt-azt meg kellett változtatni az alapművön. A résztvevők már a legelején szétszóródva jutnak a szigetre így elkerülve azt, hogy pár lelkesebb kemper azonnal megtizedelje a kezdőlétszámot, a fegyvereket mindenki maga szerzi be, és mivel három napja sincs senkinek egyhuzamban kattintgatni, így a bejárható terület is folyamatosan csökken, hogy minél inkább egy irányba terelje a megmaradt játékosokat. A résztvevői keret is ki van tolva százra a több (inter)akció kedvéért, plusz itt-ott bekerülnek új elemek, például az építkezés, de az elképzelés lényegében ugyanaz. 

Az alapkoncepció nagyszerűségét mutatja, hogy az minden moralizálásától és rendszer kritikus mondanivalójától megcsupaszítva, két évtized elteltével ismét reneszánszát tudja élni. Abba bizonyára bele lehetne bonyolódni, hogy milyen játékos közösség az, amely az örömét egy olyan ötlet interaktív változatában leli, ami a szereplők és az író számára az elképzelhető legnagyobb horrort jelentette, vagyis hogy minden emberségünket elveszítve válunk gyilkológéppé, de értelmetlen lenne ebben jobban elmélyülni. Amióta világ a világ (de legalább is a '90-es évek vége óta biztosan) megy a haddelhadd a jobb elfoglaltságot nem találó társadalmi harcosok körében az agresszív és céltalan videojátékok ellen és valószínűleg ezek a hangok a jövőben a virtuális valóság meg kitudja még mi elterjedésével csak erősödni fognak. A BR játékok sem többek, mint amiknek látszani akarnak. Egy egyszerű, de végtelenül szórakoztató ötlet, amit most felkapott a gamer társadalom. Míg a játék végére csak egy maradhat, addig a PUBG trónját egyre nagyobb nevű ellenfelek követelik, virágzik még a zsáner egy két évet, aztán majd jön egy új műfaj és kezdődik az egész történet újra. Aki ennél többre vágyik a témától annak pedig bátran ajánlom a regényt és a filmadaptációt, nem fognak csalódást okozni.

Pont negyven éve annak, hogy Michael Myers megszökött a Smith's Grove szanatóriumból, hogy október utolsó éjszakáján bébiszitterekedő fiatalokat levadászva vonuljon be a slasher-ök egyik első hírnökeként és egyben a műfaj alapköveként a horrorfilmek történelem könyvébe.  John Carpenter klasszikusát aztán több, mint fél tucat folytatás és egy remake (plusz annak is egy folytatása, fene se tudja már számon tartani) követett, hogy végül idén, egyszerűen csak Halloween címmel David Gordon Green elhozza nekünk Laurie és a maszkos pszichopata utolsó (?) összecsapását.

Szögezzük le az elején, hogy nem lelkesedem különösebben a '80-as évek kaszabolós horrorjaiért, az első részeket láttam a legtöbb nagynevű szériából, de nagyjából ennyiben ki is merül az ismeretségem a zsáner darabjaival. Na most ezt azért érdemes tisztázni, mert aki a műfaj szerelmese, az nyugodtan egy-két csillaggal feljebb tornázhatja a bemutató végi értékelést, és válthatja is a jegyét a moziba, mert a film jelentős része kétségtelenül egy szórakoztató megidézése az első epizódnak és a komplett érának. Az alapkoncepció gyakorlatilag ugyanaz, mint amelyet már holtig ismerünk, egy oknyomozó újságíró páros megbolygatja az állóvizet, a gonosz pedig Mindenszentek előestéjén ismételten ledobja láncait, hogy rettegett álarcát magára húzva befejezze azt, amit 1978-ban félbehagyott. Persze nem tűnt el nyomtalanul az a negyven év, Laurie (Jamie Lee Curtis) azóta sem tudta kiheverni az eseményeket, Michaeltől való fóbiája pedig annyira eluralkodott rajta, hogy elüldözte maga mellől a gyermekeit és a legrosszabbra felkészülve a külvilágtól elzártan él rejtekhelyén. Magasan a nő karakterével bántak a legkegyesebben a forgatókönyvírók, és Jamie Lee Curtis is ismételten meghálálta a bizalmat a szerepnek, amely híressé tette. Nem egy Oscar gyanús alakítás, de jól hozza a megtört, megkeseredett üldözési mániást, aki újra magára talál, amikor családja élete forog kockán, és amolyan Sarah Connor-osan veszi kezébe a sorsát.  Számomra a film egyik csúcsmomentuma, amikor a nagy találkozás pillanatában szembesül azzal Laurie, hogy sok évtizednyi elhivatottság és edzés sem készíthette fel arra, amely rá vár.

Myers már közel sem kapott ilyen kellemes ráncfelvarrást, próbálja a film moralizálni az örökké arctalan, hidegvérű pszichopata helyzetét, azonban ez a cselekményszál elég erősen zsákutca, nincs is kidolgozva igazán, ami pedig kifejtésre kerül, az nem működik. Nem segít a helyzeten az sem, hogy a bevezető harmada a filmnek egy annyira gyenge lo-fi horror, hogy az amúgy is mérsékelt elvárásaimból rövid idő alatt sikerült sokat engednem. Sem sztori szintjén, sem technikailag nem nyújt semmi olyat, amelyet legalább az elmegy kategóriába lehetne sorolni, az olcsó jumpscare-ek, az indokolatlan bazári brutalitás és a szörnyű viccek nem az a triumvirátus, ami meghozná a néző kedvét a folytatáshoz. Üdvözölendő viszont, hogy a prológus után, ahogy október 31. estéjére vált a történet, a Halloween többnyire szórakoztatóvá, sőt helyenként kiválóvá válik. A film három felvonása olyan élesen elkülönül egymástól, hogy már-már az volt az érzésem, hogy mintha nem is ugyanaz a rendező állna a részek mögött. Az elejéről az imént ejtettem szót, a közepe az, amely a legközelebb áll a '78-as eredetihez, egy nem túl ijesztgetős, hellyel-közzel kreatív és sokszor kifejezetten vicces hentelde, a vége pedig egy A bárányok hallgatnak lezárását megidéző feszült thriller. Egyrészt nyilván örülök, hogy nem az egész film annyira rossz, mint a bevezetés, másrészt viszont ebből a hangulat-, és látványvilágbeli összevisszaságból egy inkoherens, bármiféle komolyabb identitást nélkülöző maszlag kerekedett ki, amely aláás annak, hogy néző el tudjon merülni a látottakban. Azonban azt meg kell hagyni, hogy a film egyes részletei amikor épp működnek, akkor tényleg jók. Számos jelenetet nagy vigyorral néztem, vagy amiatt mert valamilyen ötletes megoldással találkoztunk, vagy amiatt, mert a fényképezés megérdemelte. Az éjszakai jelenetekben nagyon ügyesen játszik David Gordon Green az árnyékokkal, és a sárgás-kékes-pirosas élénk fényekkel, vagy kinti jeleneteknél a köddel, pár jelenet tényleg gyönyörűen volt megkomponálva. Carpenter zenéje pedig még négy évtized elteltével is üt.

A gond az, hogy hiába próbálok a pozitívumokra koncentrálni, mindegyikre jut legalább ugyanannyi kellemetlen pillanat is. Karakterek Laurie-t leszámítva nem igazán vannak, maximum annak szurkolhatunk, hogy az aktuális képernyőn lévő figurát Michael minél látványosabban tegye el láb alól. A szereplők sorra hoznak rossz döntéseket, keverednek kínosan, esetleg karakteridegennek hatóan megírt vagy előadott párbeszédekbe, amelyeket hiába tör meg néhány jobb vicc, azért egy idő után kezd a nézőnek elfogyni a türelme. Ezen az sem segít, hogy a jelenetek nagy része túlságosan el van húzva, minden vagy másfélszer olyan hosszú, mint ami ideális lenne, és emiatt helyenként bűnunalmas a mozi. Az előbbiek egy része felfogható a korai slasher-eket jellemző klisékre való rájátszásnak is, az pedig, hogy humorosabbra vette a rendező a figurát, azt sejteti, hogy valahol ez is volt a célja, ezért jeleztem a cikk elején, hogy aki él-hal az ilyesmiért az a filmnek sok hibáját jobban fogja tolerálni, nekem sokszor inkább nonszensznek vagy épp fárasztónak hatott egy-egy ilyesféle jelenetsor.

A Halloween mind hangulatában, mind minőségében erősen hullámzó a nagyon gyengétől egészen a remekig. Egy egységes irányvonal megléte könnyen lehet, hogy átlendített volna a kisebb, műfaj közhelyeivel kapcsolatos fenntartásaimon, a gyéren (vagy inkább sehogy sem) megírt karaktereken, vagy az ingadozó humoron, bár sokkal izgalmasabb akkor sem lenne a mozi. Ha a film végig annyira szórakoztató lenne, mint a legjobb pillanataiban, akkor egy megtekintésre azért bátran ajánlanám akárkinek, aki egy vagányul kinéző moziélményre vágyna így az ősz közepén. Ebben a formában viszont a zsáner rajongóin kívül bárki talál magának jobb választást a filmszínházak kínálatáról.

★★☆☆☆