Ha van az Oscar szezonnak egy különösen kellemes hozadéka, az az, hogy egy-egy jelöléssel (főleg ha az a Best Picture kategóriában is aktuális) olyan filmek is eljuthatnak a nagyközönséghez, amik amúgy sokunknál radar alatt maradnának. Az Oroszlántól nem vártam sokat, viszont nagyon örülök, hogy műsorra került a magyar mozikba is a film, mert bár ugyan egy pillanatra sem tetteti azt, hogy meg akarná váltani a világot, így is az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése nálam a Garth Davis tavalyi munkája.

A Lion párhuzamba állítható olyan filmekkel, mint a tavalyi Theeb, Ang Lee kasszasikere, a Pi élete, vagy éppen 2009 "Legjobb film" győztese, a Gettómilliomos. Nem azért, mert témájukban egy az egyben megegyeznének, hanem mert - szerencsére - évről évre vannak alkotások a közel-keleti vagy indiai régióból, amik megfelelnek annyira a nyugati ízlésvilágnak, hogy valamilyen kiemelés formájában képviselhetik nemzetük kultúráját a világ mozivásznain. Ezen filmek többségének alapfelvetésében és hangulatában van annyi átfedés, hogy aki látott már párat közülük, annak valószínűleg a Lion cselekménye és "csavarjai" még az eredeti sztori ismeret nélkül sem fognak bármiféle meglepetéssel szolgálni, de mégis amiatt, hogy ezek a mozik csak erősen korlátolt mennyiségben jutnak el hozzánk, összességében üde tud maradni a végeredmény. Az Oroszlán egy Saroo nevű férfi igaz történetét meséli el, aki öt éves korában elkerül családjától, és önmagára van utalva, hogy boldoguljon egy idegen közegben és eközben valahogy meglelje a visszautat anyjához és testvéreihez. Persze nem egy egyszerű road movie azért a film, olyan kérdésekbe kóstol bele a forgatókönyv - az Indiában ma is tömeges embereltűnések problémáján túlmenően, - mint a gyermekrabszolgaság, vagy hogy mit jelent elszakadni a saját néptől és beilleszkedni egy idegen kultúrába, és még inkább egy idegen családba. Nem teszi zárójelbe a mozi száz éves történelmét ezekkel a témákkal Garth Davis, nem nagyon van a filmnek olyan pontja, amit még nem láttunk máshol korábban, de teljesen kielégítő a megvalósítás. A sokszor nyomasztó hangulathoz társulnak kifejezetten megható képsorok, némi nagyon kellemes humor és egy - pont megfelelően hangsúlyos - szerelmi szál, ami biztosítja, hogy mosolyogva teljen el az Oroszlánnal töltött két óránk. A sztorival kapcsolatban a relatíve egyszerűségén túl az egyetlen kivetnivalóm az volt, hogy volt néhány olyan karakter a filmben, akikkel kapcsolatban az az érzésem, hogy az kihagyni semmiképp sem akarták őket az írók forgatókönyvből, de igazából nem is tudtak velük mit kezdeni, vagy nem kívántak rájuk több időt szánni, és nélkülük is tökéletesen működött volna a mozi. Nem vált a jelenlétüktől vontatottá a cselekmény, így is simán elröppent a 118 perces játékidő, de a hasznuk történetvezetés szempontjából minimum megkérdőjelezhető.

Technikai oldalról ahogyan az Oscar jelöltek nagy része, úgy a Lion is hozza a kötelezőt, őszintén megvallva nem is lehetett túl megerőltető dolga az operatőröknek, ilyen lenyűgöző kultúráról és helyszínekről - India és Ausztrália tájain forgatták a filmet - nehéz nem szemet gyönyörködtető felvételeket készíteni, és korrektül meg is oldották a feladatot. A score is remek, különösen a főcímdal, tökéletesen passzol a filmhez. Az alakításokra sem lehet egy fikarcnyi panaszunk sem, egyik karakter megformálása során sem kellett csodákat művelni, de mindenki teszi a dolgát, a mindig varázslatos Nicole Kidman és Rooney Mara mellett a fiatal és a középkorú Saroo-t játszó Sunny Pawar illetve Dev Patel pedig külön kiemelendő,

Az Oroszlán nem az év legformabontóbb filmje, de nem is akar több lenni, mint ami, egy humoros, szívhez szóló kikapcsolódás, ami emellett remekül van eljátszva, szuperül néz ki és rávilágít olyan jelenleg is aktuális problémákra, amik mellett talán nem érdemes szó nélkül elmenni. Mindenkit ösztönzök arra, hogy látogasson el a moziba, mielőtt lekerül a film a műsorról, mert - azon túl, hogy az Oroszlán néha leginkább egy busásan megfizetett Google Earth reklám hatását kelti - egy nagyon kellemes élmény, ami biztosan nem csak nekem fog pozitív csalódást okozni.

★★★★☆

Sok szempontból az idei Oscar szezon Sráckora a Holdfény. Nem csak amiatt, hogy a két film egy-egy hosszú időtávot felölelő coming-of-age történet, hanem hogy a Moonlight az idei év talán legambíciózusabb cselekménye, egy kritikai világsiker, ami nyilván bevétel tekintetében nem szállhat versenybe 2016 legnagyobb durranásaival, de minden filmeket minimálisan is követő néző tisztában van a jelenséggel, és nagy részének meg van róla már látatlanban is a véleménye. Ahogyan a Boyhood mindössze egy tizenkét éven át forgatott felnövéstörténetként élt sokak fejében, úgy Barry Jenkins második filmjét is előszeretettel redukálják le sokan egy fesztiválszezonra megálmodott, feketékkel és a homoszexualitással könnyeket kicsalni kívánó művé. A Holdfény viszont ezeknél a kicsinyes eszközöknél sokkal többre vállalkozik, és sokkal többet is tud nyújtani.

A film Chiron életébe enged minket belekóstolni kisiskolás korától nagyjából a húszas évei közepéig, Liberty City városában. Egy szinte csak afroamerikaiak által lakott negyedben, ahol a fiatalok számára a biztonságérzetet sem az iskolában, sem azon kívül nem tudja a társadalom igazán megteremteni, és a kitörési lehetőség leghalványabb szikrája sem ég senkiben. Chiron pedig ennek a környezetnek a mércéjével mérve is borzalmasan hátrányos helyzetből indul. Apját nem ismeri, anyja crack függő és közel sem adja meg azt a gondoskodást a fiának, amire egy tíz évesnek szüksége lenne, visszahúzódó személyisége miatt pedig folyamatosan ki van téve a korosztálya általi kivetettségnek. A narratíva három élesen elkerülő szakaszra oszlik - a különböző felvonásokban különböző alakításokkal Chiron személyében, - amiből az első kettő szinte tökéletes. Itt bonyolódnak le a film legfontosabb témái, mint a pusztán másság miatti gyermekkori bántalmazás vagy az apa- és anyakarakter idegenekben való meglelése. Ezekben a részekben csupán pár lírai párbeszéd üt el az amúgy lenyűgöző összképtől, amiket nem sikerült mindig teljesen hitelesen a karakterek szájába adni. A záróepizód a film első kétharmadának a döntően vizuális történetmesélése helyett egy sokkal szövegközpontúbb megoldást választ, ami számomra közel sem volt annyira hatásos, és hiába volt talán kicsit még túl hosszú is a lezárás, így is volt némi hiányérzetem a végére egy-egy elvarratlan szál miatt. A Moonlightban egyik fő kérdéskörként megjelenő homoszexualitás pedig nem kelti azt az érzetet, hogy csak azért került bele a filmbe, hogy azzal a forgatókönyv egy újabb kisebbséget szolgáljon ki, nem hat a történetbe beleerőszakoltnak és megvalósításában a film egészéhez hasonlóan érzelmes, de nem csúszik át az érzelgősség kategóriájába.

Részemről magasan a Holdfény vonultatja fel a 2016-os év legerősebb szereplőgárdáját, külön kiemelve a fantasztikus - és az Oscar-díjra is komoly esélyes - Naomi Harris-t és Mahersala Alit, illetve a legfiatalabb Chiront, Little-t alakító Alex R. Hibbert-öt, aki az utóbbi évek egyik legjobb gyermekalakítását nyújtja. Tényleg szinte kivétel nélkül mindenki tökéletes. Emellett pedig a Moonlight technikailag is egy gyönyörű film, nagyon jól áll neki a kézikamerás fényképezés - én nem vagyok egy nagy rajongója a shaky camnek, egyedül az zavart pár jelenetnél, - szuperül lett megvilágítva, mindezek mellé pedig Nicholas Britell érdemeként az év egyik legjobb filmzenéje dukál.

Nem gondolom, hogy a Holdfény egy hibátlan film lenne, a befejezés számomra közel sem hozta azt a katarzist, és azt a kerek lezárást amit talán megérdemelt volna a felvezetés. Azonban még így is egy kiváló és fontos film, ami nem pusztán a melegek és a feketék helyzetét kívánja elfogadhatóbbá tenni, hanem egy sokkal szélesebb közönség számára nyújt valami azonosulhatót, amin a záró képsorok után hosszasan el lehet és érdemes is elmerengeni.

★★★★☆

John Fitzgerald Kennedy gyilkosságának története az egyik leghálásabb témája a dokumentum- és játékfilmgyártásnak Amerikában. Több tucat rendező kísérelte meg újramesélni 1963. november 22. tragédiájának eseményeit, változó sikerrel - talán Oliver Stone JFK-je örvendhet a legnagyobb elismerésnek összességében, - és Noah Oppenheim forgatókönyvvének közel hét évig húzódó megfilmesítése is erre tesz kísérletet, Jackie címen.

Ahogy az a címből is kitűnik, a Jackie egyik legnagyobb vonzerejét és legfőbb különlegességét az adja, hogy a mozi az Egyesült Államok leghíresebb First Lady-jének szemszögéből mutatja be a katasztrófa eseményeit, egy összetört nő zavaros, csapongó emlékeit, azt a pár napot, amikor Mrs. Kennedy-nek a gyilkosság következményeinek terheit a leginkább kellett viselnie. A film arra koncentrál, hogy az özvegy hogyan viszonyul a sajtóhoz, hogyan próbálja megőrizni a józan ítélőképességét a temetés munkálatai során, hogyan próbálja a közelmúlt történéseit lekommunikálni a frissen megválasztott elnökkel és saját gyermekeivel, legfőképpen pedig, hogy hogyan tudja feldolgozni a saját vívódásait, miután két gyermeke után férje is magára hagyta. A Jackie, mint film kifejezetten megterhelő. Nem amiatt, mert vizuálisan elborzasztó lenne - bár akad erre is példa, - hanem mert nincs hagyományos értelemben vett hármas szerkezete, hanem térben és időben folyamatosan ugrál a cselekmény. A történetnek valamiféle keretet egy riporterrel, illetve egy John Hurt által alakított pappal - az itt elhangzott mondatok Istenről a film egyik legérdekesebb pillanatai - folytatott beszélgetések adnak. Ezeken keresztül mesél el nekünk Jackie eseményeket a Fehér Házról, a gyászmenetről, Johnson kényszerű eskütételéről és persze magáról a gyilkosságról. Mint már említettem, a sztorinak nem célja újramesélni a tragédiát, vagy éppen állást foglalni az Oswald-ügyben, hanem egy karakter belső világát, lelkiállapotát jelenít meg a vásznon, aminek sikere elsősorban Oppenheim munkájának köszönhető, aki elképesztő mennyiségű forrás feldolgozásával írta meg fájdalmasan hatásosra a történetet.

Viszont ha van forgatókönyv, ami döntő mértékben támaszkodik a színészek munkájára, nos az a Jackie-jé. A mellékszereplőket teljesen kielégítően sikerült összeválogatni, Peter Sarsgaard Bobby Kennedy szerepében, a riportert játszó Billy Crudup és a már említett John Hurt alakításaira nem lehet panasz. Natalie Portman pedig tündököl a szerepben, kezdve a túljátszott régi TV felvételes jelenetektől az összezavarodott párbeszédeken át a traumával egyedül megbirkózó First Lady kínjaiig, kétség kívül az év egyik legjobb alakítását nyújtja a színésznő. Szintén csak dicséret érheti a chilei Pablo Larraínt, aki Darren Aronofsky visszalépése után került a rendezői székbe, és hibátlanul koordinálja az amúgy meglehetősen hektikus szkript és Portman egymáshoz való viszonyát. Szerintem egyébként jót is tett a projectnek, hogy nem amerikai rendező került a filmhez, úgy került ábrázolásra a mozivásznon a történet, hogy az Jackie karakterét teljesen tiszteletben tartja, de egy percre sem fordul át giccsbe. Mindemellett pedig a film fantasztikusan néz ki, a vágások és a fényképezés a '60-as évek Hollywoodját, illetve az európai filmgyártás remekeit idézi, a gyönyörű jelmezekkel, díszletekkel és a fantasztikus zenével kiegészítve audiovizualitás terén az alkotás tökéletes.

A Jackie-t nem ajánlanám mindenkinek. Határozottan olyanoknak készült a film, akik amúgy tisztában van valamilyen alapszinten a mozi által feldolgozott történésekkel, mert anélkül helyenként nehezen válnak csak követhetővé a látottak, és valószínűleg minél otthonosabban mozog a témában a néző, annál többet tud neki nyújtani az alkotás. Ezentúl amiatt, hogy igazán nem tart sehova a cselekmény és nagyon nagyban támaszkodik a film a látványra és Natalie Portman játékára, azoknak, akik egy hagyományos JFK sztori reményében ülnének be a moziba könnyedén csalódást okozhat a film. Aki viszont meg tud barátkozni a sokszor már-már meditatív hangulattal és a nagyon lassan csordogáló történésekkel, az akár új kedvencre is találhat a témában.

★★★★☆

Sziasztok, Zsombor vagyok, egy huszonkét éves egyetemi hallgató, de jelen blog tartalma szempontjából elsődlegesen filmkedvelő. Kezdhetném a már elcsépelt frázisokkal, hogy amióta az eszemet tudom filmrajongó vagyok és hasonlók - ami egyébként részben igaz is, a Harry Potter és a bölcsek köve és A gyűrűk ura - A király visszatér vetítése két olyan pillanata az életemnek, ami már-már sorsfordítóan meghatározta a mozgóképekhez való viszonyomat, - viszont különös módon a videojáték újságírás volt az, ami aztán a filmekről való pötyögés irányába terelt. 2006. december 6-án leltem rá a csizmámban életem első PC Guru magazinjára és azonnal magával ragadott az interaktív történetmesélés, a felfedezésre váró univerzumok, az online ütközetek és még inkább az azokról szóló szaksajtó garmadája. Írtam számtalan cikket a Guru tesztíró pályázataira, küldtem az újságok szerkesztőségének a béna leveleimet, beregisztráltam a Gamer365 honlapjára, aminek a fórumai a mai napig nem engedtek szabadulnom. Pár középsulis haverommal vittünk is egy videojátékos blogot egy pár hónapig egészen komoly lelkesedéssel és még mai szemmel nézve sem szégyellendő tartalommal, szóval a vonzalom kétség kívül megvolt a téma iránt.

Úgy 2008 környékén kóstolhattam bele először a gamer sajtó más műfajaiba a GameStar és a PC Guru DVD mellékletein egyre szebb számban helyet kapó videotesztekkel és a podcastekkel. Azonnal magával ragadott ez az interaktív "tesztelő" világ, de még négy évnek el kellett telnie, mire rátaláltam minden lelkes hobbikritikus mekkájára, az Otherworldre. Főként ennek hatására indítottam el 2013. januárjában a közel egy évig üzemeltetett YouTube csatornámat, Kultúrsarok néven. Itt elsősorban játékokkal foglalkoztam, de helyet kapott egy-egy filmes tartalom is elvétve. Az ezzel eltöltött hónapok alatt videózás terén főleg a saját mércém folyamatosan magasabbra állítása, illetve a nézői visszajelzések miatt egészen sok tapasztalatot szereztem. Azonban még abban az évben rátaláltam az IMDb 250-es toplistájára, illetve TheFlickPick és Chris Stuckmann YouTube felhasználók csatornájára, amik hatására egyértelműen a filmek oldalára billent át bennem a képzeletbeli mérleg. Lassan három éve gyűjtök filmeket fizikai formátumban, nézek mindenféle videós tartalmat filmekkel kapcsolatban, követem a legnagyobb lelkesedéssel az Oscar gálákat meg csinálok mindenféle geek dolgot, ami a filmszerelemmel jár. Idővel az is teljesen nyilvánvalóvá vált - amit már a kezdetek kezdete óta sejtettem, - hogy az a fajta interakció, amit a videojátékok nyújtani tudnak nem az én világom, sokkal jobban élveztem az azokról való ismeretszerzést és beszélgetést, mint a tevőleges cselekményt, és a filmek passzívabb attitűdöt megkívánó jellege sokkal inkább fekszik az én lelkivilágomnak. 

Persze a filmekhez való viszonyom, ízlésem is folyamatosan változik, az elmúlt időszakban - bár sosem voltam a látványmozik legnagyobb szerelmese - elindultam egy egészséges mértékben sznob irányba, ennek fő okai a rateyourmusic nevű film és zeneadatbázis fellelése, a CineFix csatorna megkedvelése és A hét mesterlövésze című, pár éve kifutott rádióműsor ledarálása. Amint meglátom a karunkon Nagypál Szabi egy-egy meghirdetett faktját, az első dolgom rábökni a tárgyfelvétel gombra, pár éve nincs hónap, hogy nem venném meg a VOX magazin aktuális számát, amin keresztül nemcsak a hollywoodi, de a legkülönlegesebb külföldi filmek sem maradnak nálam radar alatt, és végre a nagy gimis nemezisemre, az olvasásra is rákapok szépen lassan, ami szintén jótékony hatással van a filmes látásmódomra.

Egyetlen dolog maradt hátra ebből a hosszúra nyúlt bemutatkozásból, hogy mit szeretnék itt csinálni, és miért a blog lesz erre a megfelelő felület. Ha őszinte akarok magamhoz lenni, ha felmerül, hogy a sajtó melyik része vonz engem a legjobban és melyiket követem a legszívesebben, nos az egyértelműen a videoblogos részleg. Úgy gondolom, hogy aki jelenleg haladni akar a korral, és a legszélesebb réteget akarja megérinteni, annak a legjobb választás a YouTube, azon belül is talán a videotesztek. Magamon viszont több próbálkozás után azt érzem, hogy nem tudom a kamerán át azt az élvezetet és lelkesedést átadni, amit számomra egy-egy fantasztikus film megtapasztalása okoz. Ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy el akarom vetni a videózás ötletét teljesen, beinvesztáltam egy remek stúdiómikrofonba és egy korrekt kamerába, hogy a technikai részre semmiképp se lehessen panasz, ha a téma megkívánja, akkor mindenképp szeretném magam néha kipróbálni filmes videók terén, viszont a kis élménybeszámolóim itt, írásban kerülnek majd publikálásra. És ha már az irományokról van szó, próbáltam találni egy megfelelő középutat a firkák gyakorisága között, és abban állapodtam meg magammal, hogy heti egy kis "kritikám" lesz egy friss megjelenésről és mellé esetlegesen kiegészítőként kisebb témákban ez-az, ami éppen eszembe jut. Próbálom ezt konzekvensen csinálni, és nem feladni a dolgot a második héten, mert úgy gondolom, hogy amíg nem csinálja ezt az ember legalább fél évig, addig nem tudja igazán eldönteni, hogy ez most őt ténylegesen vonzza-e. Ha hosszabb távon úgy ítélem meg, hogy ez nem az én műfajom, és a hátam közepére se kívánom a dolgot, akkor természetesen hagyom az egészet a fenébe, annak úgy nincs értelme, de egyelőre messzemenő következtetéseket nem vonnék le a blog sorsáról. Az előbb idézőjelek közé tettem a kritika szót, ennek oka pedig az, hogy mint az első mondatomban már említettem, én filmrajongó, filmszerető vagyok. Nem tanultam soha esztétikát, úgy istenigazából nem is érdekel ez a fajta megközelítés, nyilván valamilyen szinten tisztában vagyok az objektív mércékkel, amikre egy mozinál érdemes figyelemmel lenni, de hiába tudom, hogy az Andrej Rubljov technikailag egy lenyűgöző film, soha nem nyomnék rá öt csillagot, mert nálam élvezhetőség terén nem tudja nyújtani azt a pluszt, amit rengeteg más film - akár a Tarkovszkij filmográfián belül is - igen. Ja és az értékelés. Tudom, hogy kezd idejétmúlttá válni ez a pontozásos megközelítés, de én nagyon kedvelem, és úgy gondolom, hogy egy ötös skálán egészen szépen el is lehet helyezni egy-egy filmet a maga kategóriáján és általános szinten is. Talán még egyszer rászánok egy hosszabb írást az értékelési rendszeremre, mert ahány ember, annyiféle megközelítés, de egyelőre valószínűleg ennyi elég is.

Aki ezt a kicsit elnyújtott bemutatkozást végig követni bírta, annak köszönöm, hogy rászánta az időt, és remélem ez a kis blog sem csak nekem fog majd élvezetet nyújtani, hanem akad majd pár olvasó, aki az enyémhez hasonló ízléssel lett megáldva, és talál valami kapcsolatot önmaga és a bejegyzéseim között, ami miatt érdemes lesz időnként velem tartania. A hét végén ténylegesen is elstartol a Kultúrsarok, jó olvasást mindenkinek.

Szakál Zsombor