Szösszenetek a filmek világából

Kultúrsarok

Jackie

Jackie (2016, rendező: Pablo Larraín)

2017. február 11. - Szakál Zsombor

jackie-_2016_-1-full.jpg

John Fitzgerald Kennedy gyilkosságának története az egyik leghálásabb témája a dokumentum- és játékfilmgyártásnak Amerikában. Több tucat rendező kísérelte meg újramesélni 1963. november 22. tragédiájának eseményeit, változó sikerrel - talán Oliver Stone JFK-je örvendhet a legnagyobb elismerésnek összességében, - és Noah Oppenheim forgatókönyvvének közel hét évig húzódó megfilmesítése is erre tesz kísérletet, Jackie címen.

Ahogy az a címből is kitűnik, a Jackie egyik legnagyobb vonzerejét és legfőbb különlegességét az adja, hogy a mozi az Egyesült Államok leghíresebb First Lady-jének szemszögéből mutatja be a katasztrófa eseményeit, egy összetört nő zavaros, csapongó emlékeit, azt a pár napot, amikor Mrs. Kennedy-nek a gyilkosság következményeinek terheit a leginkább kellett viselnie. A film arra koncentrál, hogy az özvegy hogyan viszonyul a sajtóhoz, hogyan próbálja megőrizni a józan ítélőképességét a temetés munkálatai során, hogyan próbálja a közelmúlt történéseit lekommunikálni a frissen megválasztott elnökkel és saját gyermekeivel, legfőképpen pedig, hogy hogyan tudja feldolgozni a saját vívódásait, miután két gyermeke után férje is magára hagyta. A Jackie, mint film kifejezetten megterhelő. Nem amiatt, mert vizuálisan elborzasztó lenne - bár akad erre is példa, - hanem mert nincs hagyományos értelemben vett hármas szerkezete, hanem térben és időben folyamatosan ugrál a cselekmény. A történetnek valamiféle keretet egy riporterrel, illetve egy John Hurt által alakított pappal - az itt elhangzott mondatok Istenről a film egyik legérdekesebb pillanatai - folytatott beszélgetések adnak. Ezeken keresztül mesél el nekünk Jackie eseményeket a Fehér Házról, a gyászmenetről, Johnson kényszerű eskütételéről és persze magáról a gyilkosságról. Mint már említettem, a sztorinak nem célja újramesélni a tragédiát, vagy éppen állást foglalni az Oswald-ügyben, hanem egy karakter belső világát, lelkiállapotát jelenít meg a vásznon, aminek sikere elsősorban Oppenheim munkájának köszönhető, aki elképesztő mennyiségű forrás feldolgozásával írta meg fájdalmasan hatásosra a történetet.

Viszont ha van forgatókönyv, ami döntő mértékben támaszkodik a színészek munkájára, nos az a Jackie-jé. A mellékszereplőket teljesen kielégítően sikerült összeválogatni, Peter Sarsgaard Bobby Kennedy szerepében, a riportert játszó Billy Crudup és a már említett John Hurt alakításaira nem lehet panasz. Natalie Portman pedig tündököl a szerepben, kezdve a túljátszott régi TV felvételes jelenetektől az összezavarodott párbeszédeken át a traumával egyedül megbirkózó First Lady kínjaiig, kétség kívül az év egyik legjobb alakítását nyújtja a színésznő. Szintén csak dicséret érheti a chilei Pablo Larraínt, aki Darren Aronofsky visszalépése után került a rendezői székbe, és hibátlanul koordinálja az amúgy meglehetősen hektikus szkript és Portman egymáshoz való viszonyát. Szerintem egyébként jót is tett a projectnek, hogy nem amerikai rendező került a filmhez, úgy került ábrázolásra a mozivásznon a történet, hogy az Jackie karakterét teljesen tiszteletben tartja, de egy percre sem fordul át giccsbe. Mindemellett pedig a film fantasztikusan néz ki, a vágások és a fényképezés a '60-as évek Hollywoodját, illetve az európai filmgyártás remekeit idézi, a gyönyörű jelmezekkel, díszletekkel és a fantasztikus zenével kiegészítve audiovizualitás terén az alkotás tökéletes.

A Jackie-t nem ajánlanám mindenkinek. Határozottan olyanoknak készült a film, akik amúgy tisztában van valamilyen alapszinten a mozi által feldolgozott történésekkel, mert anélkül helyenként nehezen válnak csak követhetővé a látottak, és valószínűleg minél otthonosabban mozog a témában a néző, annál többet tud neki nyújtani az alkotás. Ezentúl amiatt, hogy igazán nem tart sehova a cselekmény és nagyon nagyban támaszkodik a film a látványra és Natalie Portman játékára, azoknak, akik egy hagyományos JFK sztori reményében ülnének be a moziba könnyedén csalódást okozhat a film. Aki viszont meg tud barátkozni a sokszor már-már meditatív hangulattal és a nagyon lassan csordogáló történésekkel, az akár új kedvencre is találhat a témában.

★★★★

A bejegyzés trackback címe:

https://kultursarok.blog.hu/api/trackback/id/tr8012248682

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása