A kaszkadőrből filmrendezővé avanzsált Chad Stahelski első filmje, a John Wick bombaként robbant 2014 őszén, hatalmas meglepetést és nagyon kellemes 100 percet okozva a '80-as évek akciófilmjei szerelmeseinek. Az anyagi és kritikai siker után borítékolható volt, hogy látunk még a rendezőtől mozikat, gyorsan le is szerződött a Hegylakó remake-re, Keanu Reeveszel a közös projektjük pedig úgy tűnik trilógiává bővül, amelynek a magyar termekbe is megérkezett a középső darabja, John Wick: 2. felvonás címen.
A sztori szerint Wick, a sokadszorra visszavonult bérgyilkos ismét nem lelhet nyugalomra, egy végső küldetés erejéig újra magára kell öltenie golyóálló zakóját, hogy töménytelen mennyiségű ármány - és még inkább vérfürdő - kíséretében végiglövöldözze magát Róma és New York utcáin. Nemcsak azért nem fecsérelnék több karaktert a történetre, mert nem akarom tönkretenni az első megtekintés élményét, hanem főleg azért nem, mert a cselekmény egyszerű, mint egy faék. Az előzményt sem fenyegette az a veszély, hogy agyondíjaznák a forgatókönyvet, de ott azért komolyabb mélységet adtak a karaktereknek, főleg John figurájának, és próbált a film pár érzelmi húrt is megpengetni, több kevesebb sikerrel. A második részre ez szinte teljesen kiveszett a szériából, tényleg többnyire csak arra szolgálnak a párbeszédek, hogy kicsit ellensúlyozzák a megállás nélküli darálást. Persze a készítők is tökéletesen tisztában vannak ezzel és ahol csak tudnak rá is játszanak a B-movie hangulatra, de pont ez az a szegmens, amit van hová csiszolni még a záró epizódra. Van jó pár dialógus és egysoros, ahol az aranyos butától átestek a kegyetlenül kínos oldalra, illetve nálam a poénoknak is maximum a fele működött - és a közönség reakciói alapján nem csak az én humorérzékemmel van a probléma. Egy karizmatikusabb antagonista is elfért volna a moziban, az első rész Tarasovjai esetében jóval azonosulhatóbbak voltak Wick motivációi. Különösebben egyébként nem kapcsolódik a sztori az előzményhez, ettől függetlenül ajánlom annak a megtekintését a 2. felvonás előtt, mert ha valamiben a látványos vérontáson kívül remekel a film, az a maga köré felhúzott világ. A bérgyilkosok szervezetének a felépítése, illetve a szabályrendszere nyújtja a legérdekesebb perspektívát a John Wick filmek története szintjén, ami profitál is az idei rész húsz perccel hosszabb játékidejéből, a mit szabad/mit nem és a ki kit irányít részek hangsúlyosabbá tételével nemcsak egy szórakoztató, hanem egy helyenként kifejezetten hihető univerzumot tárnak elénk a készítők.
De ne verjük át magunkat, aki John Wick filmre ül be, az annyi fantasztikusan megkoreografált akciójelenetet és akkora gyilkosságszámlálót akar látni, amekkorát Stahelskiék nem szégyelltek, és ilyen téren hibátlanul teljesít a film, sőt le is körözi az előzményt minden tekintetben. A nagyjából másfél órányi megállás nélküli lövöldözés-kaszabolás-harcművészet olyan gyönyörűen van megvilágítva, vágva és rendezve, hogy sok jelenetnél úgy pattogtam a székben örömömben, mint egy ötéves, akit életében először ültetnek le a Részeges karatemester elé. Nincsenek túltolva az olcsó shaky cam jelenetek, minden akciószekvencia gyönyörűen van betanulva és kivitelezve, szinte érződik az ütések/esések súlya, sokszor kifejezetten sajnáltam a színészeket, hogy miket kellhetett kiállniuk a forgatás alatt. A csak felnőtteknek szóló besorolással pedig nem spórolt a John Wick: 2. felvonás, bármennyire is szépséges tud az lenni, ahogy a neonfényekkel megvilágított alagutakban vagy a Sárkány közbelépet megidéző tükörszobában vonósok kísérete mellett szemtanúi lehetünk egy lenyűgöző harcművészeti bemutatónak, nem csinál abból a film problémát ha fel kell vágni valaki ereit, szét kell lőni valaki nemi szervét vagy ki kell lyukasztani valaki koponyáját egy ceruzával a nézők szeme láttára.
Amellett, hogy Chad Stahelski a korábbi tapasztalatait hibátlanul ülteti át rendezőként is a mozivászonra - nem mellesleg ő volt a stunt double-je Reevesnek a Mátrix filmekben - a színészek nagy többségének is kijár a dicséret. Nem a John Wickben fogjuk látni az év legmegrendítőbb drámai alakításait, ezen a téren jó indulattal is csak korrekt a végeredmény, - de sokszor inkább az sem, Keanu Reeves, Ian McShane és Lance Reddick azok, akik a kielégítő színvonalat megugorják, - viszont a technikai részen túl az a mozgáskultúra és precizitás, amit ezek a srácok és lányok betanultak adja a Wick magját. És ha már úgy is annyit emlegettem, az audiovizuális megvalósításra nem csak, hogy nem lehet panasz, hanem az utóbbi évek egyik leglátványosabb, legszebben fényképezett, legjobban szóló akciófilmje a John Wick 2.
Akinek tetszett az első rész, az üljön be minden gondolkodás nélkül a moziba a folytatásra, mert akció szempontjából egy grandiózusabb és még jobban kinéző filmet fog látni, ami sok elemében jelentős előrelépés a korábbiakhoz képest. Viszont ha félreteszem a fanboyizmusom és felvetődik, hogy mit kap az a mozitól, akit nem szórakoztat a vegytiszta öldöklés... Nos, nem sokat. Az előzmény határozottan üdítőbbnek hatott, a 2. felvonásra már morcosabb az ember a sorozat hibái miatt, egy ütősebb fő gonosz és legalább a 2014-es szint részét elérő érzelmi kapocs mindenképp jót tenne a minden bizonnyal érkező harmadik epizódnak, ha egy korszakos akciószériát és nem csak egy hosszúra nyúlt tökös videoklipet szeretnének a producerek John Wick karakteréből kihozni.
