Farrelly negyed évszázados rendezői munkássága ritkán mutatott túl a (jobbik esetben) szórakoztató, de kifejezetten középszerű vígjátékokon, és valahol ebből a sormintából az egyik idei fesztiválkedvenc, a Zöld könyv sem lóg ki. A film nem kínál semmi olyat sem történetmesélésben, sem technikai megvalósításban, amelyet korábban ne láthattunk volna más alkotásokban, mégis sikerrel éri el azt, hogy bármilyen lelkiállapotban is kezdjen neki a néző a filmnek, a bő két óra után jó kedvvel hagyja el a mozitermet.
A '60-as évek eleji New Yorkban az olasz származású Tony (a kissé megpocakosodott Viggo Mortensen) válaszút elé kerül, amikor szeretett munkahelye felújítás miatt hosszú időre bezárni kényszerül. Végül a zongoraművész, Don Shirley (a minden szerepében kiváló Mahershala Ali) felkeresésére a zenész mellé szegődik nyolc hétre, hogy sofőrként és önjelölt mindenesként végigkísérje Shirley amerikai turnéját. Aztán persze a kezdeti távolságtartáson és a társadalmi helyzetbeli különbségeken túllépve barátság szövődik köztük, mi pedig boldogak leszünk, hogy vannak még szép történetek, vége. Természetesen kicsit elbagatelizálom az üzenet jelentőségét, viszont tény, hogy maximum a 2011-es Életrevalókig kell visszamennünk az időben, hogy szembejöjjön velünk tök ugyanez a koncepció közönségfilmben: a munkásréteghez tartozó, bizonyos tekintetben talán egyszerűbb fiú kénytelen-kelletlen csatlakozik egy összemérhetetlenül műveltebb és kifinomultabb, de egyben sokkal merevebb "úrhoz", hogy aztán a kapcsolat - az üzleti érdekeken túlmenően is - mindkettőjük javát szolgálja. Amin áll vagy bukik egy ilyen jellegű mozi sikere, azok elsősorban a karakterek, és a környezet. Utóbbi, mint már említettem 1962 USA-ja, az afroamerikai polgárjogi mozgalom kellős közepe. Így nem árulok el sokat azzal, hogy - különösen a déli államokban - a diszkrimináció és a szegregáció a cselekmény mozgatórugóját képezik. Maga a Zöld könyv egy útikönyv, amelyben fel vannak tüntetve azok a szállodák, éttermek, ahova feketeként be lehet térni, és ennek a kódexnek a "megsértése" okozza a legtöbb konfliktusforrást.
A két szereplő első blikkre tökéletes ellentétei egymásnak. Tony egyszerűsége, csökönyössége mögött ott rejlik a családja iránti szeretet, és a (néhány helyzetben sajátosan értelmezett) lelkiismeretesség és becsületesség. Egyetlen motivációja, hogy elvégezze a munkát, amelyet rábíztak, és hazaérjen a családjához karácsony estéjére. Dr. Shirley szintén egy megosztott karakter, hiába született zseni, saját népe között az anyagi helyzete, az ambíciói és a felszínes megkülönböztetettsége miatt mégsem fér meg igazán, a fehér között pedig pusztán tehetségével és karakterével nem tudja az évszázados ellentéteket, szokásokat feloldani. Így hiába kíváncsiak rá milliók esténként, mégis Tony és az alkohol az egyetlen, ahova a zongorista el tud menekülni a magányból. Kettejük barátsága olyan szépen és szórakoztatóan épül, hogy lehetetlen nem mosolyogni rajta. A humor egyik csúcspontja pár Tony-hoz köthető levélhez kapcsolódik, de a remek szövegkönyv szinte minden dialógusban rejt valami komikumot. Sokszor engem a világból ki lehetne kergetni a nagyon hollywoodi megoldásokkal, de Farrelly annyira megkedveltette a karaktereit, hogy kifejezetten kívántam, hogy egy-két, akár picit giccsesnek is mondható történetszál megvalósuljon, és a szereplők nyerjenek némi elégtételt. A forgatókönyv megírásában Nick Vallelonga (a Mortensen által megformált Tony gyermeke) is segítkezett, ettől függetlenül vannak fenntartásaim néhány jelenet valóságtartamával, mégis akkora megelégedést okoz ezen cselekmények bekövetkezése, hogy nem nehéz ezeket a fejcsóválgatásokat 130 perc erejéig mellőzni.
A Zöld könyv talán legtöbbet dicsért eleme a színészi játék, és nyilvánvalóan nem is ok nélkül, legalább annyit hozzáad a két főszereplő a karakterek szerethetőségéhez, mint maguk az írók. Viggo Mortensen élete egyik legjobb alakítását nyújtja a erősen sztereotipizált, affektáló, indulatos és mégis hihető Tony szerepében. A Don Shirley-t játszó Mahershala Ali pedig ugyanolyan otthonossággal mozog a kimértebb és a könnyedebb pillanatokban is, illetve van legalább két-három olyan jelenete, amit a díjátadókon szoktak mutogatni, úgyhogy ne legyen senkiben kétség, hogy hova kerül az idei legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díj. Peter Farrelly rendezése technikailag nem egy nagyon hivalkodó valami, van pár jobban kinéző koncertjelenet, de egyébként pont annyira látványos csak, hogy a cselekményt és a színészeket mederben tartsa. A filmzene Kris Bowers érdeme, jól hozza a '60-as évek jazzes, bebopos hangzásvilágát, bár életrajzi filmhez képest fejvakarásra adhat okot, hogy Shirley-től csak egyetlen darab szerepel az egész score-on.
Nincs sokkal több, amit a Zöld könyvről el lehetne mondani, anélkül, hogy lelőném az összes poént, amelyet a film tartogat. Peter Farrelly egy egyszerű mozit rendezett, egyszerű eszközökkel, de nehéz rá emiatt haragudni. Karácsonyi filmként is tökéletesen működő dráma-vígjáték a barátságról, elfogadásról, szeretetről, egy olyan korszakban és környezetben, ahol ezek az erények még különlegesebb értéket képviseltek, mint bármikor. Szerintem bérelt helye van a jövő legkedveltebb közönségfilmjei között.