Csodálkozva, de nagy bizalommal fogadtam a bejelentést, hogy a két évvel ezelőtti kedvenc filmem, A kaliforniai álom rendezője a holdra szállásról forgat mozit, Az első ember címen. Korábbi két alkotásával és a muzsika iránti szenvedélyével összefolyt a direktor személye a nagyszabású zenés darabokkal, ha már Armstrong, akkor ettől a gárdától Louis életét feldolgozni minden bizonnyal egy kiszámíthatóbb választás lett volna. Azonban a Whiplash és a La La Land után harmadszorra is igazolta azt Damien Chazelle, hogy nevét az évtized legjelentősebb rendezői között kell emlegetnünk.

Az első ember egy meglepően személyes és visszafogott alkotás a műfaj léptékeivel mérve. A cselekmény alapja és történeti háttere valószínűleg mindenki számára ismert, a hidegháború időszakában az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió egy végeláthatatlan fegyverkezési és tudományos versenyt folytat, amelynek egyik legjelentősebb frontja az űrkutatás. Az 1900-as esztendőkben soha nem látott technológiai fejlődésen megy keresztül a világ, pár röpke évtized leforgása alatt jut el az emberiség az első repülőgépek megalkotásától a holdra szállásig. Ez utóbbinak előmunkálataiba kapcsolódunk be Neil Armstrong (Ryan Gosling) szemein keresztül, és követjük végig útját a NASA személyzetébe történő kiválasztástól az első lépés megtételéig, az addig ismeretlen égitesten. A nyitójelenettől megfogja a nézőt a film intimitása. Chazelle elvétve dolgozik csak nagytotálokkal, az űrhajós és a földi jeleneteken is szinte végig Neil közelijét vagy az ő közvetlen környezetét figyeljük egy kézi kamerán át, nagyrészt lecsupaszítva ezzel a moziról azokat a külső hangokat, amelyeket az űrkutatás témájától okkal várhatnánk. Armstrong a filmben nem egy szuperhős, hanem egy egyszerű halandó, Gosling pedig kiválóan alakítja ezt a múltja által üldözött, zárkózott, de céltudatos és végtelenül professzionális karaktert, aki kizárja magából a külvilág társadalmi és politikai nyomás által keltett zajait. Ugyan a sztori kedvező kimenetelét mindenki ismeri, mégis az alkotás sugároz egy melankolikus hangulatot, amelyet csak egy-egy finom humorforrás old fel néhány pillanat erejéig. Hiába beszélhetünk az USA egyik legnagyobb XX. századi teljesítményéről, Az első ember elkerülte azt a grandiozitást, amelyet mondjuk A számolás joga és hasonló, nem titkoltan Oscar-csali tudományos filmektől láthattunk. Nem jár minden megkönnyebbüléssel együtt giccses ováció, minden problémával színpadias fejvesztés, nem látunk a Csillagok között dokkolásához hasonlítható katarzist, minden kicsi, lassú és hosszas várakozásokkal teli.

Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének feszült pillanatok a filmben, az űrhajókon belüli jelenetek például komoly bezártság érzetet keltenek, amelyekről akaratlanul is a 2001: Űrodüsszeia utolsó harmada jutott az eszembe. Nem ez az egyetlen utalás a nagy klasszikusra, a Docking Waltz komolyzenei taktusaira úszó úrhajó nem kérdés, hogy mi előtt tiszteleg, annak a fényében pedig, hogy az összeesküvés-elméleteket gyártók egyik közkedvelt témája, hogy Kubrick rendezte meg a holdra szállást, az egész egy külön pikantériát kölcsönöz a dolognak. Ha már a zenénél tartottunk, Justin Hurwitz harmadszorra is igazolja Chazelle filmjeiben, hogy bármihez nyúl, az arannyá válik, idén egyik filmnek sem élveztem annyira a soundtrackjét, mint a First Mannek, a zene a gyönyörű világítással és a ’60-as éveket idéző képi szűrővel csodálatos elegyet alkot. Nemcsak a hangokkal, hanem azok hiányával is remekül játszik a rendező, örülök, hogy az éjszakai vetítésen láttam a filmet, mert a kevés néző miatt a néha síri csendben zajló jelenetek igazán hatásosak tudtak lenni.

Az első ember ugyan egy életrajzi film, de mindössze pár év történéseit öleli fel. Alig tesz valamit a forgatókönyv azért, hogy behatóbban megismerhessük a szereplőket, így a színészekre hárul a feladat, hogy megtöltsék élettel és háttérsztorival a karaktereiket, amely szerintem maradéktalanul sikerült is. Ryan Goslingról már megemlékeztem, de a film igazi sztárja az Armstrong feleségét alakító Claire Foy, a mostanában elengedhetetlen, erős anya és feleség szerepében, akinek meg kell birkóznia a gyermekei nevelésével és a folytonos alkalmazkodással, miközben férje minden nap olyan útra indul, ahonnan nincs garancia, hogy valaha is visszatér. Egyszerre gondoskodó, szeretetteljes, érzékeny, de amikor a szükség azt kívánja meg, akkor ellentmondást nem tűrően határozott, két jelenete pedig igazán megható. A színészekhez hasonlóan a díszlettervezők is kivételes munkát végeztek, nyilván hálás téma az űrtechnológia ilyen szempontból, de minden valódinak hat, amely szintén hozzájárul ahhoz, hogy a film atmoszférájára ne lehessen panasz.

Nem tökéletes persze minden szemszögből a First Man sem. A játékidő közel két és fél óra, és ez érződik is a filmen. Végig lassú, alapvetően nem is válik vontatottá, azonban a végkifejlet felé kezdtek kicsit elkalandozni a gondolataim, miután harmadszorra láttuk gyakorlatilag ugyanazt a belső teres szekvenciát. Szintén a záróakkord tekintetében zavart az, hogy nagyon hirtelen, nem a kellő építkezéssel vált epikussá az utolsó húsz perc, látványosan elütött attól a képi-hangi világtól, amelyet a film egészen odáig megteremtett. Ez az előző problémámra visszavetítve nem egy egyszerű kérdés, hiszen akkor valószínűleg még önismétlődőbbnek hatott volna az említett jelenetsor, de ebben a formában számomra nem igazán működött. Neil életútja minden melankóliája ellenére egy szép történek, olyannyira, hogy néha már túlzottan konfrontációkerülőnek hatott. Mintha Chazelle-nek az lett volna a szándéka, hogy még véletlenül se gyalázzon meg semmilyen emléket, tüntessen fel bárkit is rossz színben. Nem igazán vannak a filmben ellenpontok és egy kivétellel negatívabb karakterek sem, Armstrongék házasságán kívül minden kapcsolat gördülékeny és harmonikus. Természetesen lehet, hogy ez így is történt, vagy Neil így élte meg, de nekem inkább csak egy óvatos döntésnek látszott.

Nehéz igazságot tenni Az első ember kapcsán, ha azt a kérdést akarjuk megválaszolni, hogy hol helyezkedik el az alkotás Damien Chazelle filmográfiájában. A Whiplash 2014-ben azonnal modern klasszikussá vált, A kalifornai álom pedig az egyik kedvenc mozim az évtizedből. Míg az iméntiek egyik legnagyobb előnye volt, hogy nagyon heves érzelmeket, tudtak kiváltani a nézőből, Az első ember egy visszafogottabb, lassabb, szomorkásabb élmény, amely újranézhetőségi faktorban jellegénél fogva sem veheti fel a versenyt az előbbiekkel. Azonban az kétségtelen, hogy hibái eltörpülnek amellett a tény mellett, hogy megvalósításában a mű az egyik legizgalmasabb, legkülönlegesebb életrajzi filmje az elmúlt pár évnek, és megmutatja azt, hogy Chazelle bármelyik műfajban képes kivételest létrehozni.

★★★★☆

2011. július 22-én hetvenhét áldozat halálhíre rázta meg a világot, miután egy szélsőséges jobboldali terrorista először bombát robbantott Oslo kormányzati negyedében, majd Utoya szigetén egy ifjúsági táborban lemészárolt több tucat diákot és személyzeti dolgozót mielőtt a norvég rendőrségnek sikerült őt letartóztatni. A történet az utóbbi időben több filmkészítő fantáziáját is megmozgatta, két hete került a hazai mozikba Utoya, július 22. címen a norvég változat, a Paul Greengrass által rendezett Július 22. pedig pár napja debütált a Netflix kínálatában.

Míg az előbbi film teljes egészében a támadásra koncentrál, a Július 22. szintén a robbantással, majd az azt követő lövöldözéssel indít, azonban ezután két szálon fut tovább a történet, és egyszerre leszünk megfigyelői a vádlott, Breivik (Anders Danielsen Lie) elítélésének, illetve egy Viljar (Jonas Strand Gravli) nevű túlélő testi és pszichés lábadozásának. A film nyitó fél órája nagyon hatásos, a kevés párbeszéd miatt viszonylag csendes környezetben remekül teremt feszültséget még annak ellenére is, hogy tisztában vagyunk a történések kimenetelével. A jelenet pedig a vérontás kitörésekor a parton menekülő fiatalokkal már-már a Ryan közlegény megmentése kezdő képsorait juttatta az eszembe. Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy Greengrass nem zárkózott el az események naturalisztikus ábrázolásától sem, némelyik pillanat a lövöldözés, illetve később egy műtét során jó eséllyel ki fogja vágni pár nézőnél a biztosítékot.

A támadás utáni eseményekből a tárgyalótermi drámás szálat én jóval erősebbnek éreztem, hiába az volt a kettő közül a rövidebb és kevésbé kidolgozott. Alap büntetőjogi problémákat vet fel, mint hogy kijár-e a védelem egy tömeggyilkosnak, mik voltak az elkövető motivációi, mivel készült a védelem és az egyes döntésekre hogyan reagáltak az áldozatok hozzátartozói, illetve úgy általában a közvélemény. Örömmel fogadtam volna, ha az egész 22 July eköré a probléma köré épült volna fel, mert ebben a formában csak arra futja a filmnek, hogy egyes kérdéseket vázlatosan felvessen, de ezekből a kérdésekből lehetett volna sokkal több, amelyek pedig előkerültek lehettek volna sokkal részletesebben tárgyalva. Külön fájó pont, hogy két nagyon érdekesnek tűnő témát, név szerint, hogy a norvég kormánynak mi volt a szerepe a tragédia megelőzésében és a közvetlen problémakezelésben, illetve, hogy a védőnek és családjának milyen nehézségekkel kellett szembesülniük Breivik képviselete miatt csak éppen hogy feldob a film, mélyrehatóbban nem foglalkozik velük.

A Viljar tragédiáját középpontba állító történetszál számomra kevésbé volt érdekes. A fiú miközben próbál fizikailag felépülni a lövedékek által okozott sérüléseiből, fel kell hogy dolgozza barátai elvesztését, meg kell küzdenie a poszttraumás stresszel, eleget kell tennie a társadalom és a saját maga által támasztott elvárásoknak. A gond ezzel az, hogy nem igazán mutat olyat a Július 22. a témában, amelyet még korábban nem láttunk volna jobban ábrázolva, alulírottak a karakterek - annyira Viljart állítja a középpontba, hogy rajta kívül nem igazán van bárki is normálisan kidolgozva ahhoz, hogy beleélhessük magunkat a sorsukba -, a fiút megformáló Jonas Strand Gravli alakítása pedig nem elég erős ahhoz, hogy egymagában elvigye a hátán ezt az amúgy is fél lábon álló forgatókönyvet (sokszor meglehetősen színpadiasnak és túljátszottnak éreztem a színész munkáját). Kicsit hosszú is a viljaros sztori, a vége felé elkezdtem határozottan unni, és vártam, hogy mikor kapcsolunk vissza a párhuzamosan folyó történetbe. Mindezek nem jelentik azt, hogy ne lennének erős pillanatai eme jeleneteknek is, egy kórházban játszódó rész és a záró képsorok - bármennyire is hollywoodiak - igencsak megindítóra sikeredtek. 

Ha már az alakításokat említettem, érdekes rendezői választás volt, hogy norvég színészekkel forgatták az egész filmet, de minekutána egy darab mondat nem hangzik el az anyanyelvükön, nem igazán látom indokoltnak a döntést. Akit a színészek közül ki lehetne emelni, az a Breiviket játszó Anders Danielsen Lei, akinek ugyan nagyon hálás is a szerepe színészi szempontból, de jól megoldotta a feladatát, helyenként tényleg egy ideológiák által vezérelt hidegvérű gyilkos hatását kelti a gúnyos mosolyával, akit legszívesebben képen törölne a néző. A Viljar szerelmét megformáló Seda Witt ugyan sok szerepet nem kapott, de én kifejezetten azonosulhatónak éreztem a karakterét, hozzá kapcsolódik a film egyik legérzelmesebb jelenete is.

A Július 22. egy korrekt dráma egy nagyon erős nyitánnyal és megható záró képsorokkal. Én jobban értékeltem volna, ha a hangsúlyok inkább a tárgyalótermi dráma felé tolódtak volna, abban a cselekményszálban éreztem a több lehetőséget minden csiszolatlansága ellenére is. Viszonylagos kidolgozatlansága ellenére kicsit hosszú is a film a maga két és fél órájával, ha kevésbé lett volna csapongó, nem nyúlt volna bele olyan témákba, amelyek a hiányérzeten kívül sok mindent nem mozgatnak meg bennünk minden bizonnyal egy meghatározóbb film kerekedhetett volna ki Paul Greengrass legújabb rendezéséből. Ettől függetlenül a Netflix előfizetőinek egy erősen ajánlott darab, különösen akiket érdekelnek az Utoya szigetén történt események, és annak következményei.

Szeptember végéhez érve a BlacKkKlansmannel hivatalosan is beindult a 2019-es Oscar szezon, szinte nincs olyan hét február végig, amikorra nincs kitűzve egy fesztiválkedvenc, vagy egy titkos esélyes film premierje. Bradley Cooper pedig első rendezői munkájával, a Csillag születikkel úgy beköszönt az idei mezőnynek, hogy ha legalább fél tucat jelölést nem sikerül majd a gálára begyűjtenie, akkor már előre dörzsölöm is a tenyeremet, akkora moziünnep lesz ez a pár hónap a filmdrámák szerelmeseinek.

A Csillag születik az 1937-ben bemutatott A Star Is Born (Új csillag született) harmadik amerikai remake-je, egy klasszikus hollywoodi sztori, így a történet igazán nem nyújt semmi olyat, amit korábban ne láthattunk volna máshol, elég csak akár a két évvel ezelőtti Kaliforniai álomig visszatekinteni. Elegendő-e a tehetség az érvényesüléshez a popszakmában? Mennyi áldozatot kell hoznunk ahhoz, hogy az álmainkat beteljesíthessük? Van-e bármi értelme az előadó-művészetnek és az abban lelt sikernek, ha közben mi magunk nem tudunk kiteljesedni, nem tudjuk a saját gondolatainkat, üzenetünket a világnak átadni? Hogyan lehet ebben a közegben megküzdeni a függőségeinkkel, és azok hogyan hatnak ki a környezetünkben élőkre? Ezekhez hasonló kérdésköröket boncolgat a mozi a bő két órás játékideje alatt, és hiába tűnhet némelyik téma papíron elcsépeltnek, az igazság az, hogy még sokadjára is működik, sőt ugyanolyan hatásos, mint bármikor korábban. Ennek egyik fő oka a forgatókönyv és a szereplők. A Bradley Cooper által játszott Jack egy kiégés szélén álló, fiatalkora óta alkoholproblémákkal küszködő rockzenész, akinek a karrierje akkor kap egy újabb löketet, amikor rátalál az énekesi álmairól már lemondó Ally-re (Lady Gaga), akiben nem csak a felderítetlen csillagot, hanem a szerelmet is megleli. Mindkét központi karakternek megvannak a maga démonjai, de az egyikben a megváltozni akarás, míg a másikban a remény és a megbocsátás olyan erősen él, hogy az szerethetővé és sokak számára azonosulhatóvá is teszi őket. A Csillag születik tempója nem tökéletes, az első egy órát ilyen szempontból én jelentősen erősebbnek éreztem. A film második felében néhány jelenet el van nyújtva, és van egy felesleges cselekményszál, amely kidolgozva sincs, és nem is ad hozzá igazán semmit a történethez, ezek pedig kicsit kizökkenti a nézőt a filmből. Míg máskor egy-egy történetbeli váltás túl hirtelen történik és emiatt bizonyos döntések némileg karakteridegennek hatnak. Ha kicsit koncentráltabb lett volna a mozi, ha kicsit kevesebb témába nyúl bele, akkor talán az igazán érzelmes jelenetek még ütősebbek lettek volna, de sokat elmond a film erejéről, hogy a közönség nagy része még így is könnyes szemekkel távozott a vetítésről.

A színészi játékba viszont ha akarnék sem nagyon tudnék belekötni. Lady Gagára ráöntötték Ally szerepét, ha ezért az alakításért nem jelölik a nagy díjátadókon, akkor nem tudom, hogy mi miatt fogják. Azt mindenki tudta, hogy jól énekel, és ugyan az Amerikai Horror Story-val már bizonyította, hogy színészként sem tehetségtelen, de első nagyvásznas alakításával még inkább bebetonozta magát a 2000-es évek legmeghatározóbb előadóművészei közé. Jackkel együtt esünk a lánnyal szerelembe, úgy kezdett el a film alatt mozgatni Gaga életútja és munkássága, hogy különösebben sosem rajongtam a zenéje iránt. Bradley Cooper az utóbbi bő fél évtizedben igazából szinte mindenben jót alakít, de Jackson Maine megformálása simán kiemelkedik az ő karrierjéből is. Az pedig, hogy a dalbetéteket is a színész énekli, többnyire Gaga mellett sem háttérbe szorulva, az különösen komoly fegyvertény. A két főszereplőn kívül a Jack bátyját megformáló Sam Elliottot emelném még ki, akinek ugyan nem jutott sok játékidő, de öröm minden perc, amikor a mozivásznon megjelenik. Cooper nem csak mint főszereplő, hanem mint elsőfilmes direktor is jegyzi a Csillag születiket, és bár nem a rendezés a legerősebb pontja a filmnek, panaszunk egyáltalán nem lehet rá, nincs túlvállalva, viszont végig jól néz ki, a megható és a humoros jelenetek kellően működnek, néhány helyen meglepően jól kelt feszültséget, a koncertjelenetek (amiknek egy részét Lady Gaga tavalyi Coachella fellépésének napján és színpadán rögzítették) pedig nagyon atmoszférikusak, már a nyitójelenet berántja a nézőt.

Ahogy írtam pár sorral feljebb, a vágásbeli és forgatókönyvi egyenetlenségek azok, amelyek miatt csak mint nagyon jó film tudok a Csillag születikre tekinteni. Kétségtelen, hogy a mozi működik, alapvetően egyszerű érzelmeket csal ki a nézőből, megnevettet, haragot gerjeszt, megsirat közben pedig végig jól szórakoztat, amihez társul a megkapó hangulat, a kiváló színészi alakítások, valamint örök érvényű kérdések boncolgatása. És hiába lehetett volna néhány jelenet még hatásosabb, hiába telített a mozis paletta az elkövetkezendő hónapokban, Bradley Cooper rendezői debütálása egy kiváló közönségfilm, amely az imént említett erényeinek hála így is kiemelkedik az idei év felhozatalából, és bátran ajánlható a szívhez szóló drámák szerelmeseinek.

Kevés magyar film bemutatóját övezte akkora érdeklődés, mint amilyenben a Napszállta részesült. A cannes-i versenyről lemaradó, majd végül a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon porondra került alkotás irányába persze nem voltak alaptalanok az elvárások: annak a Nemes Lászlónak a második egész estés filmje, akinek 2015-ös remekműve, a Saul fia azonnal fogalommá vált itthon. Harminchárom év után hozta el Magyarország számára az Oscar-díjat, és nagy szerepet játszott abban, hogy a hazai filmgyártás ismét komoly tényezővé vált a kontinensen. Az a kulturális hatás, amelyet Ausländer Saul tusája kiváltott, egy egyszeri, megismételhetetlen folyamat  volt, nem is gondolom, hogy szerencsés lenne a rendező minden filmjében ezt az élményt keresni, és minden alkotását az elődhöz hasonlítgatni. Sokkal inkább voltam az idei darabja kapcsán arra kíváncsi, hogy miként képes többnyire ugyanaz a stáb nagyobb költségvetéssel a zsebében és több tapasztalattal a háta mögött továbblépni egy ilyen bemutatkozás után.

A Napszállta Leiter Írisz, a híres kalapkészítő család egyetlen életben maradt tagjának viszontagságait követi végig az első világháború kitörését megelőző forradalmi hangulatban úszó Budapesten. Már rögtön a műfaji besorolással gondban vagyok. Alapvetően egy dráma egy fiatal lány útkereséséről és önmegismeréséről egy idegen környezetben, de ez az út - mindenféle poén lelövése nélkül - olyan sikátorokba vezet, ahol helyenként thriller-, vagy akár horrorszerűen tör ki a káosz és a kétségbeesés. A kamera mögött ismét a már a Saul fiával bizonyított Erdélyi Mátyás áll, aki kíséretében 140 percen keresztül Írisz perspektívájából követjük végig az eseményeket. A lánnyal együtt tárjuk fel az ismeretlent, csak azokat a szereplőket, csak azokat a tényeket ismerjük, amik a szemünk láttára jutnak Írisz tudomására, vele együtt tapogatózunk a homályban és vágyunk a válaszokra. Ez a bezártság hatását keltő kamerakezelés tökéletesen működött a holokauszt témánál, és teszi a dolgát itt is, a remek hanghatásokkal együtt többnyire igazán immerzív élmény. Az egyetlen problémám a megvalósítással az volt, hogy többször éreztem azt, hogy az alkotók szándékánál is jobban elveszett egy-egy jelenet esetében az információ. Volt, hogy nem tudtam eldönteni a szűk látótér miatt, hogy éppen melyik helyszínen járunk, vagy kivel beszélgetünk, ami egy olyan filmben, ami alapjáraton is sokat épít az ismeretlenre és a kérdőjelekre nem egy ideális helyzet. A cselekménnyel kapcsolatban nemcsak azért vagyok ennyire szűkszavú, mert nem szeretném senki számára tönkretenni az első megtekintés varázsát, hanem azért is, mert ahogy a nyomozás közben rakjuk össze a kirakós darabjait, és szemünk láttára szabadul el a zűrzavar, úgy botlunk újabb és újabb kérdésekbe, amelyekre a végfőcím után sem kapunk választ. Akik fogékonyak a Bergman és Lynch által olyan lelkesen használt megmagyarázhatatlanságra, azok mind a tíz ujjukat le fogják nyalni a játékidő alatt, azonban ahogy láttam nem csak az én arcomra ült ki a "most tulajdonképpen mit is láttunk pontosan" kifejezés a vetítést követően.

Ami történet szintjén nekem kicsit hiányérzetet okozott, azt kamatostul visszakaptam hangulat terén. A Napszálltának helyenként valami iszonyatos atmoszférája van, volt egy-két jelenet, amelyeket simán az év legerősebb mozis pillanatai közé sorolnék. Az operatőri munkáról már megemlékeztem, a látványtervezés csillagos ötös, gyönyörűek a díszletek és a jelmezek, minden képi eszköz arra szolgál (sikerrel), hogy visszarepüljünk a száz évvel ezelőtti Budapestre, senki nem fogja megkérdőjelezni, hogy hova kerültek a film megvalósításába beleölt milliók. A látványt a zene és a hangok teszik még teljesebbé, a régi táncok vegyítése a néhol hidegrázós taktusokkal teli találat. Mindez persze nem sokat ért volna, ha a színészi játék nincs a helyén, de szerencsére erről szó sincs. A legnagyobb feladat az Íriszt játszó Jakab Julira hárult (tekintve, hogy a film szinte teljes egészében az ő premier plánját bámuljuk), és ami kezdetben kicsit színpadiasnak hatott, az a film előrehaladtával teljesen természetessé vált. Nekem senkire nem volt komolyabb panaszom, Juli mellett a Brillt játszó Vlad Ivanov és a Zelmát megtestesítő Dobos Evelin játéka maradtak meg, mint kiemelkedő alakítások.

Nehéz film végigülni és értékelni is a Napszálltát, nagyon sokban múlik a befogadón a megítélése, semmiképpen sem mondanám azt, hogy érdemes mindenkinek azonnal a moziba tódulnia miatta. Egyrészről egy nehezen emészthető, helyenként bosszantóan titkolózó film, amely nem ad lehetőséget szereplőkkel való azonosulásra, így sem az értelemre, sem a szívre nem tud (nem akar) hatni igazán. Másrészről viszont ahol működik, ott nagyon, néhány jelenet egészen megbabonázó, minden beállítása a falra kívánkozik (a záró jelenet valami egészen gyönyörű), és folyamatosan történik valami, fél órát simán letagadhatna a mozi a játékidőből. Ez a lidérces utazás a téboly birodalmába számomra túl meggyőző volt ahhoz, hogy komolyan felrójam neki a hagyományos alkotóelemek hiányát, de akinek herótja van a kísérletibb megközelítésű filmektől, az kerülje el messziről a Napszálltát.

★★★★☆

Majdnem napra pontosan tíz éve indult útjára Vasember első kalandjával az a végeláthatatlan szuperhős áradat és pénznyomda, amelyet ma a Marvel-moziverzumként ismerünk. Természetesen Kevin Feige-ék nem tétlenkedéssel töltötték az elmúlt évtizedet, menetrend szerint szállították pár havonta az újabb és újabb felvonásokat és szerezték meg új karakterek jogait a rajongók igényeinek a kielégítése érdekében. A futószalag-jelleg elkerülését a rendezők változatos kiválogatásával próbálták több-kevesebb sikerrel orvosolni, akik hatására néhány esetben már-már szerzői filmek kerültek ki a stúdió markából, de úgy általánosságban is az évek előrehaladtával egy kezdeti egységes masszából egyre inkább váltak elkülöníthetővé, egyedivé ezek az alkotások. A 2012-es The Avengers tény, hogy egy megkerülhetetlen popkulturális jelenség a maga több, mint másfél milliárd dolláros bevételével, mégis nemcsak a szereplők, de az egyes filmek stílusának - sőt sokszor műfajának - keveredése teszi a Bosszúállók: Végtelen háborút az MCU egyik legviccesebb, és egyben egyik legszórakoztatóbb darabjává.

Finoman szólva nem vártam messiásként az új Avengers-t, az Ultron kora szerintem az egyik legkevésbé eltalált és legkevésbé emlékezetes felvonása volt a Marvel filmeknek, a több, mint húsz karakter egybeeresztése pedig nem kecsegtetett sok jóval, 150 perces játékidő ide vagy oda. A sztorit sikerült is meglehetősen takaréklángra venni, Thanos meg akarja szerezni a hat Végtelen Követ, hogy elpusztítsa az emberiség felét, a Bosszúállók pedig - nem különösebben meglepő módon - ezt minden erejükkel meg akarják akadályozni. Azonban a történet így is teljesen kielégítő, követhető még a képregényeket nem ismerő nézők számára is, nekem egyáltalán nem volt arra igényem, hogy "koca-marvelesként" letoljanak a torkomon percenként egy új cselekményszálat, vagy csöpögős pillanatot. Persze megpenget pár érzelmi húrt a film, de ezt többnyire jó időpontokban teszi, anélkül hogy azok a mozi többi érdemének a rovására mennének. A Végtelen háborúban a látványjeleneteken túl - amelyre nemsokára kitérek - a humor dominál főként, amelynek korábban nagy rákfenéje volt, hogy erősen épít  korábbi MCU filmek ismeretére, azonban az új Bosszúállóknak sikerült pont jól ellavírozni a rajongóknak és a teljesen laikusoknak is élvezetes poénok között. Ha van rossz hozadéka annak, hogy ahogyan már említettem az elmúlt években a Marvel-moziverzum filmjei gyakran műfaj szintjén is eltérnek egymástól, az az, hogy egyes kulcsjelenetekben nem sikerült eltalálni az egyensúlyt a viccek és a megható(nak szánt) érzelmek között, illetve egy-egy megnyilvánulás karakteridegennek hathat, de ezek szerencsére nem nyomják rá érdemben a bélyegüket a filmre.

Hiszen amelyet igazán jól csinál az Infinity War, azok az akciójelenetek. Számomra mindig a Marvel mozik egyik leggyengébb pontját a kaotikus, sokszor már-már követhetetlen és emiatt fájdalmasan hosszúra nyúló harcok jelentették, a Végtelen háború viszont, ha nem is csont nélkül de meglepően jól vette az előtte tornyosuló nem éppen alábecsülendő méretű akadályt. Több tucat karaktert kezelni egy végeláthatatlan csatában pokolian nehéz rendezői feladat, A Gyűrűk Ura: A király visszatér iskolapéldáján kívül nem is nagyon jut eszembe más, ahol ez tökéletesen sikerült volna, de a harmadik Bosszúállók nem áll távol a dologtól. A Russo testvérek az Amerika Kapitány filmekkel (különösen a Polgárháborúval) bizonyították már, hogy az egyik legmegbízhatóbban kezelik a franchise-t és nem okoz nekik problémát epikus csaták megkomponálása, az Infinity Warral pedig letették az asztalra talán minden idők legnagyobb ensemble castjával leforgatott őrületét. Azzal, hogy a háborút apró részegységekre bontották, és kicsiben folyt csak az akció egyidőben egy-egy marék hőssel a mozivásznon, szinte végig követhetőek maradtak a történések, nem vált zavaróvá, hogy ki üt kicsodát, ki áll kinek az oldalán vagy hasonlók. Egyetlen pont van, amikor szinte kivétel nélkül minden szereplő egymásnak van eresztve, de az sem húzódott el annyira, hogy unalomba fulladjon. Ennyi karakter mellett még így is megvan az ára annak, hogy ez a hatalmas akció kivitelezhető legyen még azon túl is, hogy nem most kapjuk a legnagyobb jellemfejlődéseket, mégpedig az, hogy egyes hősök tényleg a szó legszorosabb értelmében csak mellékszereplőként vagy még inkább csak mutatóba tűnnek fel, de az eredményt látva ez is bocsánatos bűn.

A Bosszúállók: Végtelen háború nem akar többnek látszani, mint ami, egy két és fél órán tartó akció- és humorkavalkád, amely alatt egy percig sem fogunk unatkozni. Nem egy új Fekete Párduc, nem fogja új alapokra helyezni a szuperhős filmeket, és a cselekmény relatív hiánya miatt nem gondolom, hogy ez lesz a legemlékezetesebb film az univerzumban de nem is ez a dolga, hanem a felhőtlen szórakoztatás, ennek pedig meglepően sikeresen eleget is tesz. A többi Bosszúállók filmhez hasonlóan annál többet tud nyújtani, minél tájékozottabb a néző az előzményekkel kapcsolatban, totálisan Marvel szűzként nem az Infinity Warral érdemes beleugrani a megállíthatatlannak tűnő gépezetbe, az MCU kedvelőinek viszont egy közel kihagyhatatlan popcorn mozi.

★★★★☆